Imahét 5. nap - Az Úr fölöttünk tartja kezét

„(…) Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. / Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. / Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden utamat jól tudod. / Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! / Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. / Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.” (Zsolt 139,1-6)

A 139. zsoltár talán az egyik „legbölcselkedőbb” és legköltőibb zsoltár – bár a költői képek igazából a 7. verstől kezdődnek – hadd idézzük itt folytatásképpen: „Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? / Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. / Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: / Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.” (7-10. versek) Úgy beszél Isten mindentudásáról és mindenütt jelenvalóságáról, mintha csak a Jób vagy a Prédikátor könyvét hallanánk. A legáltalánosabb tételeket mondja el Istenről – amit a legtöbb egyház, vallás vagy akár világnézet is elfogadhat –, mégis a legszemélyesebb imádság Istenhez. Ő formált meg, ő vizsgál meg, ő ment meg. Kevés olyan zsoltár van, amelyikben ennyiszer szerepelne az engem szó (a Károli-fordításban), mintha csak a Heidelbergi Káté szövegéből hallanánk vissza az engem, nekem, értem szavakat – hogy ne felejtsük: a teremtés, a gondviselés, a próbatétel, a megváltás értünk van.

Születés és meghalás kapcsán is gyakran idézik, hiszen nem csak azt írja le költőien, hogy Isten a Seolban is jelen van, onnan is ki tud menteni, ott is megtalál (8. vers), vagy hogy hogyan lesz a bennünket elborító sötétségben Isten világosságunkra (11-12. versek, vö. Ám 9,2-3); hanem azt is, hogyan formált és védelmezett bennünket már az anyaméhben, sőt a föld mélyében (13-16. versek, vö. Jób 10,8-12). Bár legtöbbször mellőzik az átokzsoltárokra emlékeztető – ma azt mondanánk vallási fanatizmust mutató – részt, amely kijelenti, hogy az Isten-gyűlölőket teljes gyűlölettel gyűlöli, és kívánja, hogy „vajha” elvesztené őket Isten (19-22. versek); de annál gyakrabban idézik az utolsó két versszakot – mely önálló bűnbánó imádságként is építően használható: a „próbálj meg engem…”, „vizsgálj meg engem…”, „vezérelj engem…” kérésekkel. (23-24. versek).

A zsoltár első versei arról szólnak, hogy Isten megvizsgál bennünket és életünk minden rezdülését ismeri. Minden állapotunkban és élethelyzetünkben: ülésünkben, felkelésünkben, járásunkban és pihenésünkben ismeri messziről – azaz már előzőleg – gondolatainkat és cselekedeteinket. Mikor még nyelvünkön sincs a szó, egészen érti azt – ez nemcsak azt jelenti, hogy még mielőtt megfogalmaznánk gondolatainkat, Isten már tudja, hanem azt is, hogy előle elhallgatni, eltitkolni nem tudunk semmit, sőt Isten független a szavainktól, mert ő a szívünket már ismeri. Hiszünk inkább a csodadoktoroknak, jósoknak, mentalistáknak, akik ránézésre vagy éppen a televízió hullámain keresztül is tudják gondolatainkat, meggyógyítják testi-lelki betegségeinket, de nem hiszünk Istenünkben, aki ismeri teremtményeit, a mennyei fazekasmesterben, aki ismeri cserépedényeit, a szívek vizsgálójában, az Áldott Orvosban és a Szentlélek erejében, aki mind testi, mind lelki szükségeinkre gondot visel, aki vizsgálat nélkül is ismeri és meg tudja gyógyítani bajainkat.

A legtöbb keresztyénnek éppen Istennek ez a mindentudása, mindenütt jelenvalósága és gondviselése ad lelki megnyugvást, de sokan éppen az isteni kontroll miatt iszonyodnak Istentől, hittől, egyháztól. Nem baj, ha a világ mindent megtudhat rólam, és teljes ellenőrzés alatt tart, de Isten ne uralja az életem. Egészségünk érdekében a legkevesebb az, hogy az orvosok röntgensugarakkal, ultrahanggal és laboratóriumi elemzésekkel belénk látnak; kényelmünk és vélt biztonságunk érdekében az sem zavar, ha műholdakkal, az interneten, okos-telefonjainkon, személyazonossági vagy bankkártyáinkon minden múltbeli vagy éppen zajló tevékenységünket ismerik; a népszerűségért még az is megéri, ha minden lépésünket, szokásunkat, barátainkat a világhálón nyilvánossá tesszük. De Isten ne vizsgáljon engem.

A legtöbb ember nemcsak mások előtt (családtag, barát, orvos, lelkész), de saját maga előtt sem mer feltárulkozni, önmaga lelkével szembenézni. Menekülünk, elbújunk, bezárkózunk önmagunk, szeretteink, a világ elől. Szinte azt is mondhatnánk, sokszor teremtő Istenünk mindenütt jelenvaló Lelke inkább jelen van mibennünk, mint saját lelkünk. Nem tudunk önvizsgálatot, bűnbánatot tartani, nem tudunk sem másoknak, sem önmagunknak megbocsátani. Nem merünk lelkünk tükrébe belenézni, letakarjuk, mint a babonás halottasházban a tükröket fekete kendővel, nehogy – nyugodtan mondjuk ki – halott lelkünket megpillantsuk benne. Menekülünk munkába, pótcselekvésbe, színjátékba, magányba, bűnbe, keményszívűségbe, ateizmusba, halálba… De tudjuk Jónás óta – és a zsoltárostól is –, hogy Isten elől nem lehet elmenekülni. Nincs az a pokol, nincs az a sötétség, nincs az az istentelen világ, ahol ő ne lenne jelen, ahol ne találna meg, ahonnan ne hozna elő. Nincs Isten-mentes övezet sehol a világban, nem lehetett az Éden-kertben sem elrejtőzni, nem lehet sem a Seolba, sem a mennybe menekülni. „És nincsen oly teremtmény, amely nyilvánvaló nem volna előtte, sőt mindenek meztelenek és leplezetlenek annak szemei előtt, akiről mi beszélünk.” (Zsid 4,13) – mondja a Zsidókhoz írt levél.

Ha a tagadás, menekülés vagy bűn útján járnánk, nemcsak szemmel tartja utjainkat, járásunkat-pihenésünket, hanem – ahogy az eredeti szöveg és sok másnyelvű fordítás is használja – kiválogatja azokat. A héber záráh szó ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy felfogni, tudni, hanem szétszórni, megrostálni, megszűrni, kiválogatni, megkülönböztetni. Azaz Isten akár szétszórhatja útjainkat, ha azt akarja, hogy visszatérjünk az ő útjára – ahogyan ugyanazzal a szóval használva mondja Jeremiás, hogy az Úr szórólapáttal szórja el a hűtlen népet (Jer 15,7). Vagy ha kell, megválogatja, megkülönbözteti útjainkat: megszűri rossz cselekedeteinket, megválogatja útjainkat, szétválasztja a jót a hitványtól, a búzát a konkolytól, segít, hogy csak a jót tartsuk meg, hogy gyakorlottak legyünk a jó és rossz megkülönböztetésében. Mintha afféle mennyei navigációs rendszerképpen kiválasztja számunkra nem az olcsóbb, gyorsabb vagy legrövidebb utat, hanem az üdvösségre vezetőt, újratervezi életutunkat, ha eltévednénk, ha letérnék, ha visszafordulnánk, minden válaszútnál tanáccsal lát el.

Amikor azt írja le zsoltáros, hogy „Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet.” (5. vers), akkor nemcsak arról beszél, hogy Isten megvéd a külső támadásoktól, átölel, hogy – mint csibéit – szárnyai alá gyűjt, még annál is többet jelent, hogy súlyos atyai kezeit megpróbáltatásképpen reánk helyezi, vagy, hogy vizsgálatképpen vagy áldásképpen helyezi reánk kezét, vagy – ahogyan még értelmezték – körülölelő kezeivel formál, alakítgat bennünket, hanem szó szerint körülzár, megostromol, lezárja minden kiutunkat. A körülzárás itt egyértelmű, hiszen ezt jelenti az „elől és hátul” is, erre vonatkozik a 7. versben lévő „hová menjek”, „hová fussak” is, az itt használt cúr szó pedig másutt az Ószövetségben is a hadviselésben alkalmazott ostromzárat jelöli.

Miért fontos kihangsúlyozni, hogy „elől és hátul”? Igaz, az eredeti szövegben a sorrend fordított: hátul és elől, a Károli-fordítások mégis inkább a logikai sorrendet követik, az Új fordítás pedig egyszerűen megoldja azzal, hogy: minden oldalról. Isten mintha a hadvezérek taktikáját alkalmazná a bűnös emberre: előbb a hátországot, a visszavonulás és menekülés útját zárja el. Szakíts a múlttal, ne nézz a múltba, ne vágyakozz előző életedre, ne menekülj a múltba, ha megvallottad bűneidet és megbocsátást nyertél, akkor végképp ki kell zárnod életedből, amit magad mögött hagytál. Aztán elől is lezárja az utat: rossz úton jársz, eddig és ne tovább, ne menekülj előre a vesztedbe, a rohanásba, önmagad túlhajszolásába, pótcselekvésekbe, hiú ábrándokba, önámításba, ne hagyd magad a világ által sodorni, így nincs jövőd, ez zsákutca. Azaz nemcsak a főleg hátulról támadó ellenségtől vagy kísértéstől, és az előttünk álló csapdáktól véd meg, hanem önmagunktól is – az óember ostromaként, egyfajta szent lelki karantén alá helyezve bennünket.

Sőt, fölénk is tartja kezét. Úgy vagyunk ezzel, mint a csintalan gyermek, aki nem tudja, hogy amikor szülője vagy nevelője fejére vagy vállára helyezi kezét, akkor mi következik: számonkérés, dorgálás, büntetés, vagy éppen dicséret vagy áldás. Tehernek, vádlónak, megkötözőnek érezzük Istenünk áldó kezét vagy oltalmazó szárnyait. Ha Isten ekképpen vesz körül minket, akkor nincs más kiút, mintsem hogy hagyjuk magunkat, hogy felemeljen, tenyerén és sasszárnyain hordozzon. Talán emlékszünk gyermekkorunkra, amikor a katicabogarat akartuk meggyőzni, hogy tenyerünkre felmásszon. Elől és hátul le kellett zárjuk az utat előtte ujjainkkal vagy tenyerünkkel, pedig csak felemelni akartuk, gyönyörködni akartunk benne, vagy éppen a házból a szabadba kivinni. Valahogy így érezhetjük Istenünk óvó, áldó, szabadító kezét is sokszor tehernek, próbatételnek, büntetésnek. Ám jobb lenne, ha Atyánk ránk nehezedő kezét áldásnak tekintenénk, mert általa tart meg a nekünk szerzett üdvösségben.

„Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.” (6. vers) A zsoltáros szavaiban mintha a töredelmes Jóbot hallanánk vissza: „Tudom, hogy te mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit elgondoltál. Ki az – mondod – aki gáncsolja az örök rendet tudatlanul? Megvallom azért, hogy nem értettem; csodadolgok ezek nékem, és fel nem foghatom.” (Jób 42,2-3) Az örök rendet és Istenünk mindenhatóságát, ha most még csak homályosan értjük, majd színről-színről látjuk.

Adja Isten, hogy őt ne csak magasságos Istenünknek tartsuk, hanem mint aki személyes gondviselőnk és szabadítónk, aki Lelke által velünk, közöttünk, bennünk van. Aki a Krisztusért meghallgatja könyörgésünket, aki a Krisztusban a pokolba is elvitte a világosságot, aki atyai kezét Krisztus keresztjéhez hasonlóan könnyűvé tette számunkra, akinek áldozatáért többé már nem szolgák, hanem Jézus barátai vagyunk, aki mellénk szegődik az úton, aki vigasztal, tanít és gyógyít. A Krisztus nevéért fogadd el imádságunkat: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat! / És lásd meg, ha van-e nálam a gonoszságnak valamilyen útja? és vezérelj engem az örökkévalóság útján!” (23-24. versek). Ámen!





Uram, Jézus! Megvizsgáltál, és ismersz engem! Tudod, hogy milyen ember vagyok, hiszen Teelőled elrejteni semmit sem lehet! Köszönöm, hogy szóltál hozzám a te drága igéd által, és annak ellenére, hogy ismersz és tudod, mennyit érek, azt mondod nekem, hogy a barátodnak tartasz. Ó, hányszor ígértek már nekem barátságot, és csalódás lett a vége… talán nem is tudom, milyen az igazi barátság, talán még nem volt részem ilyenben, mert azok, akiket a barátaimnak gondoltam, akikre féltett titkaimat is rábíztam, becsaptak, elárultak. Csak addig voltunk barátok, amíg valami hasznot jelentettem nekik, de a bajban magamra hagytak. Ha beteg lettem, nem látogattak meg, amikor alig volt miből élnem, nem segítettek ki, sőt, még csak meg sem ismertek az utcán, direkt kikerültek, vagy letagadtak. De ha én segítettem rajtuk, az jó volt. Addig a barátaim voltak, míg számíthattak rám.

Mit kezdjen a fiatal, ha barátságra vágyik, de nem tudja, kiben bízhat? Mit kezdhet az öreg, akit sokszor még a családja is elhagy, kire számíthat? Köszönöm, Jézus Krisztus, hogy a Te ígéreted igaz, megbízható szavadra építve azzal a hittel erősítem magam, hogy Te engem a barátodnak mondasz, és ha ilyen hatalmas Király teszi ezt, annak van valami nagyon komoly és tiszta oka. Nincs mögötte hátsó szándék, elfogadsz olyannak, amilyen vagyok, csak a bűneimet akarod elvenni, csak ebben akarsz megváltoztatni, egyébként jó vagyok olyannak, amilyennek teremtettél engem. Nagy boldogság ez a számomra!

Köszönöm, hogy nincs ennek a világnak olyan zuga, ahol nem lehetnék a Te társaságodban, sőt, e világon kívül sincs, mert Te mindenütt ott vagy, de leginkább bennem, a szívemben légy ott, Te, aki a legfőbb jó vagy ezen a világon! Köszönöm, hogy mindig a figyelmedre méltatsz, bár igazán nem érdemlem meg, de Te mégis figyelsz, és kinyújtod újra meg újra a te erős jobbodat az én életembe is. Fogj körül engem, zárj a te oltalmadba, védj meg engem, mert én képtelen vagyok rá, túl gyenge, túlságosan tehetetlen, erőtelen vagyok, de nálad van az erő, a Fenségesnél!

Melletted, a Te barátodként én is érezhetem valakinek magam, és az a tudat, hogy te énértem feláldoztad magad, olyan mérhetetlen csodálattal tölt el, hogy a szavaim is elakadnak bennem. Köszönöm, hogy engem is kiválasztottál, kérlek, segíts, hogy ebben a hideg világban, sok kihűlt szívű ember között is a szeretet lángjával melegséget tudjak árasztani, és akkor is tudjak szeretni, ha nem szeretnek viszont, ahogyan a Te példádon keresztül is látom. Legyen életem gyümölcse a szeretet! Ámen.