Imahét 4. nap - Az Úrral járni - a föld gyermekeiként

Bármi történjen az ember életében, főleg ha valamilyen bajként éljük meg, akkor minden alkalommal az első kérdések: Miért történt?; Hogyan történt? Emberi természetünk lényege a megértés. Megérteni, megtudni az okokat, körülményeket. Nem is meglepő számunkra az, hogy a tanítványok kérdeznek: Ki a felelős a vakságért? Kinek a bűne? Érdemes néhány percet szentelni ennek a jelenetnek: Jézus látja meg a vakot, aki feltehetőleg az út mentén ült és koldult, legalábbis a történet folytatása alapján erre következtethetünk.

A tanítványok számára akkor válik láthatóvá, amikor Jézus időt szentel neki. Számukra természetes az, hogy ott ül, természetes az, hogy koldul, természetes, amivel nem foglalkoznak. Mondhatni bizonyos értelemben láthatatlan számukra. Amikor Jézus láthatóvá teszi, akkor pedig a legnagyobb gondjuk az, hogy: hogyan, kinek a bűne, ami miatt vakon született. Ez a helyzet teljesen természetes, nem is tűnik fel semmi benne. Így van? Sőt, talán elfacsarodik is a szívünk, azon hogy szegény ember sohasem láthatta a teremtett világot, szülei arcán a mosolyt, a természet szépségeit, a kéklő égboltot. Szeme fénye sohasem csilloghatott. Ha így gondoljuk, akkor bizony a mi szemünk fénye is bajban van, mert annyit látunk, mint a tanítványok. Jézus nem az okokra kíváncsi, nem a miérteket akarja megválaszolni – nem is igazán kapunk választ a fogyaték okára a történet rendjén. Ő vétkezett, szülei, avagy az ősbűn következménye? Jézus nem foglalkozik vele, nem az a fontos. A fontos, hogy ezután mi lesz az emberrel. Nem a múlt felé néz, hanem a jövőbe vezető utat akarja láttatni. Ebben a pillanatban érdemes elgondolkodnunk, mi előre nézünk? Avagy a múlt rabjai vagyunk? Legalábbis abban az értelemben, hogy hogyan vigasztalunk, hogyan imádkozunk, hogyan tekintünk az Istenre. A múltat kutató szemmel? Minek mi az oka? A miértje?

Jézus odalép, a földre köp és sarat – „pélosz”-t készít. A sarat – avagy inkább nevezhetnénk nyersagyagnak, amit a fazekasok használnak, amiből testet ölt maga a mű – rákeni a vak szemére. Az az agyag, ami porként mit sem ér, sőt sokszor bosszantó az utazó ember számára, megelevenedik. Szinte a teremtés pillanata ismétlődik, a föld pora Isten leheletével élő embert alkot egykor, itt helyreállít egy fogyatékot, egy rendellenességet a teremtett tökéletességhez mérve. A gyógyszert megkapta a vak, csak használnia kell. Katekizmusunk szerint csakis igaz hittel kapcsolódik, kapható meg Jézus elégtétele. Itt is a hit az a kötőanyag, ami Krisztus gyógyító erejét ható gyógyszerré teszi. „Menj el, mosakodjál meg a Siloám tavában”. S a vak megy, mert meg akar gyógyulni. Orvosok mondják, a betegségből a gyógyulás akkor kezdődik, amikor a beteg beismeri, hogy beteg, s akkor gyógyul, ha meg akar gyógyulni. Több ezeréves bölcsesség, melyről nem kell elfeledkezünk – főleg, ha lelkünkről van szó. Nehezen vagy alig gyógyulunk, mert okokat, miérteket keresünk, vakként ülünk, vagy épp megyünk el egymás mellett. Állítjuk, hogy látóak vagyunk, de mennyire világtalan a szemünk. Gondoljunk a Jel 3,17-től kezdődő versekre, amelyekben a látszólag világos látású laodiceai közösség ezt a tanácsot kapja: vegyen magának „szemkenőcsöt”, hogy ez által képes legyen felismerni szégyenét és szellemi vakságát. Mennyire sokatmondó, hogy a vak a Siloám, azaz a küldött tavában kell lemossa a sarat a végső gyógyuláshoz. A sár a földiségünket mutatja, a múlékony bűnös mivoltunkat, „visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz” (1Móz 3,19). Földi mivoltunkban képtelenek a jóra: „mert az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva”(8,21b). Csak Krisztus többletével gyógyulhatunk, a sár Krisztus lehelete által telik meg élettel, képes gyógyítani, helyreállítani a rendellenességet. A vakot, a gyógyulásba vetett hite, gyógyulni akarása viszi el a Siloám tavához, ahol lemossa a sarat és látóvá lesz. Csak Isten küldötte moshatja meg lelkünket a föld bűnös porától.

János evangéliumában tudatos szófordulat: „Az Atya, aki engem elküldött”, mint Krisztus eredet-bizonysága. Ő Isten ajándéka a bűnös embernek, aki akar, vágyik meggyógyulni, aki életében a bűn okozta rendellenességet helyre akarja állítani. Így a gyógyulni akarók, a látásra vágyók, előre kell tekintsenek, arra az ösvényre, amit Isten Krisztus által nyit meg az atyai hajlék irányába. Erősítéseinket, vigasztalásainkat, imádságainkat, Istenre való tekintésünket is így kell megélnünk, arra a kegyelemre tekinteni és azt láttatni, ahogy Isten meglát, elküld érettünk bűnösökért, hogy gyógyulást adhasson a föld gyermekének, életet leheljen újfent az agyagba, hogy az élettelen élő legyen. A földiség ugyanakkor figyelmeztet, hogy a bűnösök közösségéhez tartozunk, akik földből teremtettek, és majd újra vissza kell térniük a földbe. Ennek őszinte belátásához és elfogadásához alázat kell. Ez az alázat pedig előfeltétel mindazok számára, akik látókká akarnak válni. Alázat, mely elhordozza mindazt, amit Isten teherként reá oszt; remény, mely bízik Isten megtartó és megerősítő erejében; hit, mely nem kételkedik, hogy Isten szüntelen szeret, őriz és megtart. Látod mindezeket életedben? Avagy szükséged van rá, hogy látóvá légy. Adja a kegyelem Istene, hogy minél többet és tisztábban láss Isten végtelen szeretetéből, mely körülvesz, hogy ez által is szilárduljon hited, erősödjön bizalmad a szerető és megtartó Istenben. Ámen.




Uram! Te megvizsgáltál engem és ismersz – vallja a zsoltáríró, s vallom, hiszem alázattal én is. Tehát ismered minden gyarlóságomat, s ezek között az én lelki vakságomat is. Bocsásd meg Uram, hogy megvakult lelki szemeim nem látták meg azt a sok csodát életemben, miket csak Neked köszönhetek. Bocsásd meg, hogy sokszor elcsüggedtem, aggodalmaskodtam, magam akartam irányítani sorsomat, megalapozni jövőmet, megtalálni boldogságomat, s ezért saját utamat jártam, Nélküled. Bocsásd meg, hogy néha magányosnak éreztem magam, pedig Te, ígéreted szerint velem voltál minden napon, csak meghomályosult szemeim nem ismertek fel Téged.

Bocsásd meg azt is, hogy oly sokszor nem láttalak meg Téged embertársaimban, és főleg nem ellenségeimben! Így hányszor haragudtam Rád! Hányszor ítélkeztem feletted! Mily sokszor elfogyott türelmem, és kihűlt bennem a szeretet azok iránt, akikről azt mondod ma is: „amit megcselekedtetek… énvelem cselekedtétek meg.” Uram, nem sorolom tovább bűneimet, hiszen soha nem érnék a végére, hanem alázatos bűnbánattal leborulva előtted, kérem: „szemgyógyító írral”, a Te Szent Lelkeddel kend meg az én szemeimet, hogy „LÁSSAK”. Lássam a Te hatalmadat, jelenlétedet életem minden napján, és lássalak meg Téged minden embertársamban, tudván úgy szeretni mindenkit, ahogy Te szeretsz engem, minden érdemeim ellenére.

Kérlek, hallgasd meg lelkemnek őszinte, alázatos fohászát! Ámen.