Pályázat által juthattunk el az Írisz táborba, melyet az ÉRDA részére Balla Júlia ügyvezető-diakónusnő, a Méhecske műhely számára pedig Bara Tünde projektmenedzser nyújtott be. Még a sötétség takarta a tájat amikor július 6-án csütörtökön hajnalban 15-en elindultunk Sepsikőröspatakra 8-an az Érmellékről, 7-en Nagyváradról. Kezdetben kábulat uralkodott mindenkin az álmosságtól. Ám mire pirkadt a kisbusz már messze járt és mi is túllendültünk a fáradtságon. Csodás tájak ejtettek minket ámulatba amelyeken a múlt kegyetlensége és az idő elröpülése mit sem változtatott sőt még szebbé tette őket. Hajni, aki szintén velünk utazott a hegyek és a zöldellő fák rabságába esett, azt kívánta bárcsak hazavihetné a látványt, mert nem tudott betelni vele. Hasonlóképpen érzett a csoportunk többi tagja is, hiszen mindnyájan először jártunk Székelyföldön. E földrész a magyarság egyik legnagyobb ősi jelképe. Itt érezheti csak igazán az ember, hogy az egyik legcsodálatosabb nemzethez tartozik. Hajni útközben szorgosan jegyzetelte a helyiségek nevét,hogy később felidézhesse magában hol is járt. Csaknem tíz óra elteltével megérkeztünk a helyszínre, ahol a hűvös, esős időben a házigazdák szeretete fűtötte szívünket.
A finom ebéd után egy rövid pihenő következett, amely ránk is fért a hosszú út után. Ezután sor került a megismerkedésre a többi táborozóval, akik többek között Sepsiszentgyörgyről és Brassóból érkeztek. Öt csapat alakult meg a táborozókból egy-egy vezetővel az élükön, hogy a későbbiekben gördülékenyebben mehessenek végbe a tevékenységek. Ezen csapatok a Napsugarak, Vidám, Cukorkák, Pillangók és a Halak nevet viselték. Estefelé levertségünket elűzte, amikor azt láttuk, ahogy kortól és állapottól függetlenül a mindennapok nehézségeire fittyet hányva táncoltak,énekeltek tapsoltak és nevettek a fogyatékosok a segítőkkel karöltve. Pénteken tornával indult a nap. Majd Dániel történetével folytatódott, mely rávilágított arra hogy, aki Isten törvényei szerint él megkapja mindazt,amire szüksége van. Ezt követően egy órán át a népi játékoké volt a főszerep. Aztán kézműves foglalkozáson világítótornyokat készítettünk. A pihenőt követően ügyességi játékokban bizonyíthattuk rátermettségünket. A következő program a táncház volt melynek keretén belül Ürmösi-Incze Hunor és neje, Mária a népdalok és a néptánc világába kalauzoltak el bennünket. A vacsora után Kovács Janka Hanna zenetanár közreműködésével aki a tábor egyik segítője is volt egyben retró slágerek éneklésével zártuk a napot. A szombatot szintén reggeli tornával indítottuk, majd ismét Janka jóvoltából népdalok dallamában mélyedhettünk el. Ezután egy a Noé idejéből származó Székelyföldön elterjedt hagyománnyal a nemezeléssel ismerkedhettünk meg, amelynek keretében bárányszőrből,szappannal és vízzel nemezlabdákat formáltunk. A soron következő különleges tevékenység a batikolás volt. Először levágtuk egy póló ujjait és nyakát majd alul összekötöztük a centikre vágott csíkokat aztán köveket kötöztünk bele, hogy később amikor az elkészült táska kavicsokkal megrakott részéből azokat kiszedtük mintákat hagyjanak bámulatos remekműveinken. A pihenőt követően kalandtúrára került sor a közeli erdőben. A táborban maradt résztvevők ez idő alatt klasszikus zenére rajzolhattak.
Vasárnap a reggelit követően elmentünk Árkosra, ahol református Istentiszteleten vettünk részt. A tiszteletes asszony szívbemarkoló prédikációjában arra tette a hangsúlyt, hogy földi kincseink helyett lelki javakat gyűjtsünk, amelyektől a bensőnk lesz gazdagabb nem pedig a pénztárcánk.
A lelki kincsek az emlékeink a szép, amit magunk körül látunk a megfoghatatlan apró dolgok, amiket a rozsda és a moly meg nem emészthet. Egy sokatmondó példával szemléltette azt a hatalmas Isteni igazságot miszerint az embert az teszi emberré ami, a szívében van. A példázat ekképpen szólt: egyszer a gazdag ember megsajnálta a szegény szomszédját és egy kosarat küldött neki mindenféle jóval. A szegény ember kiborította a kosár tartalmát és megtöltötte azt kertjének legszebb virágaival. A gazdag ember megkérdezte: miért nem szeméttel töltötted meg, s úgy adtad vissza? Erre a válasz: mert csak azt adhattam ajándékba viszonzásul, ami a szívemben van.
Az Istentisztelet végén az Írisz ház zenekara örvendeztette meg a gyülekezetet két dallal. Az előadás egyik varázslatos eleme Éva néni a szólista hangja volt, mely olyan tiszta, kedves és csillogó, amilyen az idős hölgy lelke. Az Istentisztelet végeztével néhányan autóval, míg mások szekérrel tértek vissza a táborba. Az ebéd és a pihenő után rőzsegyűjtés következett az esti tábortűzhöz. Ezután mindenkinek alkalma lehetett színes kézlenyomatát hagyni egy hatalmas pamut anyagon. Majd a tábor főszervezői kérték a résztvevők véleményét arról: mi tetszett nekik, és mi az amin esetleg a jövőben változtatniuk kellene. A vacsorát az emléklapok kiosztása követte, majd a telihold sugárzó fényénél a tábortűz meggyújtására került sor. A lángok lobogásának hangját gitárszólammal tarkított dalolás kísérte. Közben Olcsvári Tünde programkoordinátor köszönte meg az egybegyűlteknek hogy néhány napot együtt tölthettünk. A helyiek megígérték, ha jövőre alkalmuk nyílik rá ők jönnek el mihozzánk,az önkéntesek pedig már most felajánlották segítségüket a majdan itt megszervezett táborhoz.
Másnap reggel, úgy tizenegy óra tájban csapatunk elindult hazafelé. Kezdetben az elválás szomorúságától lehangolva üldögéltünk a mikrobuszban,majd a szép pillanatokra való visszaemlékezéssel és az ott tanult népdalok éneklésével egyre vidámabb lett a hangulat. Utunk során kirándultunk a kőhalmi várban ahonnan a városra lenézve mesebeli látvány tárult elénk mely egyaránt visszatükrözte a jelen nyüzsgését, valamint a régmúlt fájdalmas gyötrelmeit.
A vár a háborúk idején lövészvárként funkcionált ahonnan az ott élő katonák kis szobákból, vagy a vár falai mögül tüzelhettek az ellenségre, ezzel kioltva megszámlálhatatlan ember életének lángját.
Majd Segesváron az óvárosban jártunk ahol, az egyik házban korábban Mircea cel Bătrân román uralkodó fia élt. Betértünk egy ott található templomba is, ahol minden németül volt írva, mivel köztudott hogy a térségben korábban szászok laktak. A turistáktól hemzsegő városrészben egy idős bácsi épp vászonra vetette a festői tájat, amelynek középpontja a szeme elé táruló vár volt.
Utolsó megállónk a Királyhágón volt, ahol még egyszer elménkbe és szívünkbe véshettük a bámulatos tájat. Aztán egy idő múlva szép lassan mindenki épségben hazatérhetett otthonába olyan kincseket elraktározva magunkban, egész lényünkbe vésve, amelyeket a rozsda és a moly meg nem emészthet.
Végezetül mindannyiunk nevében szeretnék köszönetet mondani azoknak, akiknek a közreműködésével létrejöhetett ez a tábor és mi részt vehettünk rajta. Rendkívül szívet melengető érzés tudni, hogy vannak emberek,akik arra áldozzák idejüket, s erejüket, hogy nekünk fogyatékkal élőknek boldog perceket és életre szóló élményeket szerezzenek.
Hálásan köszönjük erőfeszítéseiket!
Serbán Sára Edina