Czondi István: "Búcsúbeszéd" (prédikáció)

Esperes úr, szolgatársak!

Még a gondolata is távol áll tőlem, hogy magamat és munkámat a lelkipásztorok eszményképéhez, Pál apostolhoz és az ő örökbecsű működéséhez hasonlítsam, mindazonáltal érzem, hogy minden hiú dicsekedéstől távol, a legnagyobb alázatossággal én is, az Úr Jézus erőtelen szolgája, ajkamra vehetem a bizonyságtevés ama szavait, amelyekkel egykor Pál búcsúzott az ő kedves, efézusi gyülekezetének (síró) véneitől, vezetőitől és vezetteitől.

Tanítani, hirdetni kell az Istenhez való megtérést, és a mi Urunk, Jézus Krisztusban való hitet. Ezt az élőkben erősíteni, a megholt szívekben életre kelteni, aztán folytonosan ápolni, gondozni, hogy az egyesekben és az egyesek által az egész gyülekezetben jó gyümölcsöt teremjen.

Munkámért „senkinek ezüstjét, vagy aranyát, vagy ruháját nem kívántam”, sokszor törvényes, jogos igényeimről lemondtam, mert arra tanított Jézusom: „jobb adni, hogy nem venni”.

Gyarló ember vagyok én is, voltak hibáim, nekem is: „Nem szóltam, mikor kellett volna; meghunyászkodtam, engedtem, bár nekem volt igazam.” Panaszkodom? Nem. Csak mint Nemecsek Ernő és Nyilas Misi akartam egyszerű, de nagyszerű Ember lenni. Nem erőszakoskodtam, nem kiabáltam, nem civódtam. Kár?! Talán. Szántszándékkal, készakarva – szóval, tettel – soha senkit nem akartam megbántani, megsérteni. Ha úgy érzitek, bocsássatok meg – a szeretet jegyében.

Magamat nem kíméltem, fáradságtól sohasem féltem, emberi tekintélyre soha sem néztem! Mint Pál, „a kicsi”, hirdettem az Evangéliumot, mely a hívőknek üdvösség, a hitetleneknek kárhozat! Mind alkalmatos időben, mind alkalmatlan időben „szolgáltam az Úrnak nagy alázatossággal”.

Sohasem a magam gyarló okoskodását, hanem Jézus tanítását közöltem veletek.

Mikor kereszteltem, nem én, hanem Jézus kért benneteket: „Legyetek olyanok, mint a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyeknek országa.” Amikor a gyermekeket vallásos szellemben nevelgettem, majd mint ifjakat konfirmáltattam, nem én, hanem Jézus kérte őket: „Légy hú mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.”

A házasságkötéskor nem én, hanem a Szeretet örök Királya intette őket: „Szeressétek egymást!”

A bűn terhe alatt roskadozót nem én, hanem Jézus hívta „a kegyelem asztalához”: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan és én megnyugosztlak titeket.”

Mikor a sors, a természet csapása, a betegség keresztje alatt, vagy az emberek gonoszsága miatt vérzett a szívetek, Ő kért általam benneteket: „Szenved‑é valaki tiközöttetek: imádkozzatok!” Ha örömötök volt, Ő bátorított: „Énekléssel dícsérjétek az Istent!”

Amikor „a halál árnyékának völgyében”, koporsók mellett zokogtunk, Ő vigasztalt: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is, él.”

Akármit cselekedtem – parókián, családoknál, temetőben –, nem az én érdemem, hanem Isten kegyelmi ajándéka, amiért az Ő szent nevére térjen dicséret, dicsőség, tisztesség, hálaadás és magasztalás!

Pál folytatja búcsúbeszédét: „Jeruzsálembe megyek, és nem tudom, mi következik énreám.” És most, íml, én tudom, hogy nem látjátok többé az én arcomat, viseljetek gondot magatokra és az egész nyájra. Vigyázván, megemlékezvén arról, hogy én három évtizedig, közel huszonöt esztendőt át, éjjel és nappal meg nem szűntem könnyhullatással inteni mindenkit. Távozásom után lesznek olyanok, akik rágalmazni fognak személyemet, ócsárolni fogják életemet, igehirdetésemet, meg akarják rontani az egyház életét.

Ha engem bántanak, ne bánjátok, de ha gyülekezetünket támadják, emlékezzetek meg arról, amit Pál mond: legyetek hívek Istenhez, legyetek hívek Krisztushoz, és az Ő egyházához – és legyetek hívek, törhetetlenül hívek magyar fajtátokhoz.

És most, kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! „Ajánllak titeket az Isten kegyelmébe!”

Távozom, elmegyek. De elfelejteni nem tudlak benneteket soha! 24 és fél esztendő köt össze engem és családomat tiveletek. Gondok, örömök, szép és még szebb emlékek.

Köszönöm a szeretetet, mellyel engemet és családomat körülvettétek.

Isten veled, szívemhez nőtt, kedves templom, harangok, orgona, padok. Isten veletek, kedves, szeretett híveim! És mivel tudom, hogy „közületek sokan nem látjátok többé az én orcámat”, ha megérdemlem, zárjatok engem szívetekbe, és imádságban kérjétek a jóságos Istent, hogy adjon nekem, a ti lelkipásztorotoknak lelki és testi erőt – a viszontlátásig!

És most búcsúra nyújtom kezemet! Nemcsak a magam, hanem a mindnyájatokat nagyon szerető kis családom, feleségem, gyermekeim és szeretteim nevében. Búcsúzom tőletek, esperesem, szolgatársaim, gondnokom, presbitereim és híveim, és imádkozó szívvel kérem a mindenható Istent, hogy testi-lelki javainak bőséggel áldjon meg benneteket – mind a két kezével!

„A kegyelem, békesség és szeretet Istenének áldása legyen mindnyájatokon, mindnyájunk életén!”

Ámen.



Elhangzott 2015. június 28-án, az érköbölkúti református templomban Czondi István nyugalomba vonuló lelkipásztor kibúcsúzó istentiszteletén.

Isten áldása legyen szolgatársunk életén, családján, nyugdíjas évein! Köszönjük kitartó és hűséges szolgálatát!