Egyházmegyei lelkészértekezlet

Június 9-én második félévi értekezletét tartotta az Érmelléki Református Lelkészértekezlet Margittán.


Kovács Gyula lelkészértekezleti elnök, és egyben házigazda, margittai lelkipásztor köszöntötte a jelenlévőket, majd szokás szerint egy áhítat és egy előadás adta az aznapi értekezlet programját. 

A nyitó áhítatban Illyés Tamásérszőllősi lelkipásztor gyülekezeti szolgálatunk értelméről és céljáról szólt az Ef 4,11‑16 igeszakasz alapján: „És ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére, míg mindnyájan eljutunk a hitnek és az Isten Fia megismerésének az egységére, az érett férfiúságra, a Krisztus teljessége szerinti nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akiket ide-oda dobál és hajt bármiféle tanítás szele az emberek megtévesztése és a tévelygés ravaszsága és csalárdsága által. Ellenkezőleg: az igazságot követve szeretetben, mindenestül növekedjünk abban, aki a fej, a Krisztusban. Belőle van összerakva és egybeszerkesztve az egész test, egymást támogató minden ízével, és minden egyes tag a maga mértéke szerinti munkássággal gondoskodik a test növekedéséről, hogy felépüljön szeretetben.” Pál apostol tanúsága szerint Krisztus megtervezte az Egyház, a Krisztus-test működését, nekünk csak meg kell találnunk benne helyünket. 

Lelkészi, gyülekezeti és egyházi önazonosságunkat újra meg kell találnunk – ezzel különösen azokon a körzeti presbiterképzési alkalmakon szembesültek, amelyen Klaus Douglass: Az új reformáció című könyvét dolgozzák fel. „Az egyházban – ellentétben önértelmezésével – majdnem minden ösvényen lelkipásztorok loholnak.” – írja a szerző. Valóban, az a tapasztalat, hogy vagy nincs kire bízni a szolgálatot, vagy mi képzeljük magunkat minden szolgálatra alkalmasnak. Isten a lelki ajándékokkal, a karizmákkal tesz bennünket alkalmassá a szolgálatra, ugyanakkor én magam is a gyülekezet ajándékává válok.

Az apostol az egyház szolgálóit több csoportra osztja: a bibliai apostolok és próféták mellett a mai misszionáriusokkal összeegyeztethető evangélisták, illetve a mai, kialakult gyülekezetekben is a vezetés és tanítás szolgálatát végző pásztorok és tanítók csoportjára.

Mi, akik a sáfárságra, a Kisztus-test építésére hívattunk el, a szenteket, azaz újjászületetteket kell felkészítsük a szolgálatra. A gyülekezetekben az evangélista munkájára is szükség van, hogy ne csupán egyháztagok legyenek, hanem szolgálatra alkalmasak is.

Szintén Douglass írja: „…mindaddig, amíg egy lelkipásztor mindent maga akar elvégezni, nem lehet egyéb, mint »univerzális dilettáns«.” A bibliai példa szerint is a test minden tagjára szükség van, a gyülekezet, az egyház is torzó, ha a fej és az egész test nem tartozik egybe. Nem a papoknak kell „egyetemes laikussá” válniuk, hanem a laikusok kell „egyetemes papsággá” váljanak a Bibliai és a reformáció tanítása szerint is; a lelkész nem „pap”, hanem a „papok irányítója”, „edzője”. Ezért a gyülekezet vezetésének legfőbb feladata, hogy tagjait a szolgálatra aktivizálja, buzdítsa, terveket biztosítson számára, hogy minden keresztyén munkatárssá legyen.

Nem a gyülekezet fennmaradása, az egyháztagság megtartása a cél, hanem, hogy minél többen kapcsolódjanak be a gyülekezet építésébe: „Gyülekezeteinknek egyre inkább olyan hellyé kell válniuk, ahol az emberek felismerik képességeiket, és azokat gyakorolhatják, hasznosíthatják. Ahol a munkatársak felismerik a maguk adományait, azokat hasznosítják, és közben kíséretet is kapnak, ott azt a rendkívüli következményt fogjuk tapasztalni, hogy egészen mindennapi emberek nagyon nem mindennapi dolgokat visznek véghez. Önmaguk fölé nőnek. Isten erejével munkálkodnak Isten ügyén. Teljesen normális emberek, ugyanakkor azonban »Krisztus testének« tagjai is, és mint ilyenek, részesei az ő szeretetének, erejének és dicsőségének.” 

Dr. Vajda Sándor borosjenői orvos és református presbiter nem idegenként érkezett az Érmellékre, hiszen egyrészt korábban is tartott már előadást Jézus Krisztus haláláról, illetve maga is az Érmellék szülötte.

Az előadó a Bibliában felelhető gyógyászati ismeretekről tartott előadást „Gyógyászat a Szentírásban” címmel: „Ismertetőmben nem foglalkozok a bibliai szöveg elemzésével, erre nincs is meg a felkészültségem, sem az orvosi csodák vagy csodálatos gyógyulások anatómiai – élettani – magyarázatával – ezt már sokan megpróbálták, többnyire sikertelenül; célom, hogy felhívjam a figyelmet a Szentírásban leírt kórképekre, kórtörténetekre, egészségmegóvó rendelkezésekre. Reménytelen feladat volna a Szentírásban található összes gyógyászati fogalmak elemzése, ezért csak két problémát emelnék ki e hatalmas kincsestárból: a bibliai időkben élő emberek anatómiai és élettani ismereteit, valamint a fertőző betegségeknek és azok megelőzésének leírását. A pontos és alapos megfigyelésre alapozva számos kórképpel, egészségügyi rendszabállyal találkozunk, amelyekből következtetni lehet a bibliai kor emberének életmódjára, patológiájára, gyógyászati ismeretére.”

A Bibliában ismert volt a boncolás és balzsamozás, elsősorban Egyiptomban, de az ottani zsidók körében is (József bebalzsamoztatja atyját 1Móz 50,2-3). Csonttani ismereteik is voltak: a csöves csontokat érccsöveknek, vasrudaknak nevezi a Biblia (Jób 40,13), ugyancsak Jób írja le a csontvelőt is: „csontjainak velője nedvességtől árad” (Jób 21,24). A bibliakori ember tisztában volt a vér szerepével, azzal is, hogy a vérveszteség halált is okozhat. A belső szervek: a szív, a vesék és a máj elsősorban képletes jelentésben, mint a gondolkodás, akarat és érzelmek központjául szerepelnek, de szervi fontosságukkal is tisztában voltak: ismerték a szívburkot: „széttépem szívük borítóját” (Hós 13,8); tisztábban lehettek a szívbetegségekkel is: „... és elhala az ő szíve őbenne és olyanná lőn, mint a kő. És mintegy tíz nap múlva megveré az Úr Nábált és meghala” (1Sám 25,37b-38).

A bibliai időkben genetikai ismeretekkel is rendelkeztek, gondoljunk csak Jákób és Lábán szerződésére, a pettyegetett, tarka és fekete bárányok illetve kecskék kiválogatására és az állatállomány tulajdonságainak tudatos alakítására (1Móz 30‑31). A hormonzavarok leírásával is találkozunk a Szentírásban. Legismertebb az óriásira növekedett Góliát és Dávid küzdelme. A kutatók feltételezik, hogy a 250 cm magasságot meghaladó Góliát agyalapi mirigyének (hipofízis) daganata okozta növekedési hormon túltermelését, amit csőlátása – „Mikor pedig oda tekinte a filiszteus, és meglátta Dávidot” (1Sám 17,42) – is igazolhat, amely az agyalapi mirigy daganatainak jellemző tünete.

A bibliai időkben élő emberek számos gyógyszert ismertek és használtak, elsősorban növényi eredetű gyógyszereket (pl. aloé, cédrus, pálma), de említi a Biblia a kén, a mandragóra gyökér, a lóg és szappan használatát is. Különösen érdekes, hogy említi a fűzfaféléket, amelyeknek kérgében fontos láz- és fájdalomcsillapító hatású szalicilátok vannak – a szalicil alapanyagú aszpirint alig száz éve fedezték fel.

A gyógymódok közül ismert volt a zeneterápia – Dávid hárfajátéka megnyugtatja Sault (1Sám 16,23); a gyógyfürdő – betegek és bénák a Bethesda-tónál (Jn 5); az illó olaj és masszírozás mint terápia: „.. és olajjal sok beteget megkennek és meggyógyítának vala” (Mk 6,13). De a szívmasszást és mesterséges lélegeztetést alkalmazó újraélesztést véljük felfedezni akár az Elizeus általi (2Kir 4,32‑35) vagy az újszövetségi (Lk 7,11‑15; ApCsel 9,36‑40; ApCsel 20,9‑12) feltámasztások leírásában – a feltámadás csodájának megkérdőjelezése nélkül.

A vírusok, baktérium illetve járványbetegségek a bibliai ókorban is sok gondot okoztak: a hatodik egyiptomi csapás embereken és állatokon egyaránt jelentkező hólyagos fekélye nem más, mint a fekete himlő; az ötödik egyiptomi csapás döghalála a lépfene (antrax) lehetett; a népszámlálással terjedő döghalál bubópestis járvány (1Krón 21); a hideglelésben és vérhasban szenvedő Publiusz atya (ApCsel 28,8) betegsége a malária volt; a Habakuknál szereplő, együttesen előforduló döghalál és forró láz pedig a malária és a pestis szimultán előfordulására utalhat (Hab 3,5); az Ószövetségben és Jézus gyógyításainál is gyakran szereplő poklosság, avagy bélpoklosság pedig a lepra. A fertőző betegektől és holttestektől való távoltartás, a „tisztátalanná” vált elkülönítése, a rendszeres kéz- és lábmosás nemcsak kultikus tisztasági előírás volt, hanem megelőző higiéniai szabály is. 

Köszönjük a margittai gyülekezetnek a szíves vendéglátást! Isten áldása legyen egyházmegyénk minden gyülekezetén és őrállóján!