Túrmezei Erzsébet: Könyörgés a betegágyon (vers)

Túrmezei Erzsébet
(1912‑2000)


Igen, Atyám! Most már csak arra vágyom,
Hogy amíg fekszem itt, a betegágyon,
Te nagyon meg tudj növekedni bennem,
S taníts meg újra kisgyermekké lennem.
Könnyű keresztem hogyha hordanám –
Örömmel, békén – Igen, Atyám!

Igen, Atyám! Most már csak arra kérlek,
Ne haragudj, amiért fel nem érlek,
Hogy amiért útjaid homály borítja
És nem találom, hol a próbák nyitja,
Nem tudja rögtön mondani szám –
Örömmel, békén: Igen, Atyám!

Keresztülhúztad, amit én akartam,
Felfedted bennem, amit eltakartam,
Minden erőmet szélbe szórtad széjjel,
Kerestem… nincs már… betakart az éjjel…
Csak a hit ragyog, fényt hintve rám –
Köszönöm neked… Igen, Atyám!

Olyan jó gyenge, erőtlennek lenni.
Olyan jó magam egészen letenni.
Olyan jó tudni, hogy semmit sem érek,
Semmit sem bírok… gyarló földi féreg –
A kegyelem mindenem! Hogyne mondanám –
Hittel az ament: Igen, Atyám!

Igen, Atyám! Gyönge, erőtlen bárány,
Pihenek most már jó Pásztorom vállán,
Ő szelíden visz az úton előre –
Hűs forrásra, kies legelőre –
S a hála dalával telik meg a szám:
Köszönöm neked – Igen, Atyám!