Pecsét a szíven

Érmelléki csokor édesanyám emlékére
Gavrucza Tibor olajfestménye

Régi emlék borong bennem, azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Tíz éves forma emberke voltam, amikor először Magyarországra mehettünk. 1956-ot írtak, de még nem volt ünnep, nyár volt. Felejthetetlen élményt jelentett Budapest, a Balaton, Székesfehérvár, ahol nagybátyámék éltek. Nagynéném a tömbházlakásban számomra a szőnyegen rögtönzött kényelmes fekvőhelyet, aludni mégsem tudtam, mert rettenetes fogfájás tartott ébren. Anyukám mellém feküdt, és átölelve virrasztott velem. Ölelésén éreztem, mennyire szeret, akkor azt szipogtam hálásan: anyukám, soha nem felejtem el ezt neked.

Ellobbant a nyár, teltek az évek, már konfirmáltam is, ami valamikor a nagykorúság kezdetét jelentette. A nagyváradi nőszövetség, amelynek édesanyám is tagja volt, „Aki tud, az nyer” címen vetélkedőt szervezett. Anyukám nekem is hozott egy űrlapot, amit játszi könnyedséggel kitöltöttünk. A nyeremény egy egyhetes országos kirándulás volt autóbusszal, két nap a Fekete-tenger partján. A nyertesek listáján én csak saját nevemet kerestem, és meg is találtam. Édesanyám biztosan figyelmesebben olvasta végig, vagy tudott valamit, mert egyszer megkérdezte: Tibike, nem adod át a nyereményedet? – Én nyertem! – hangzott a kemény, ellentmondást nem tűrő válasz. Több szó a dologról nem esett. Még az elindulás után sem tűnt különösnek, hogy csupán három férfi volt a nyertes csoportban, az autóbuszsofőr, a nőszövetség elnökének a férje és én, mert ahol ilyen kevesen voltak a teremtés koronái, ott én is oda számítottam magam. Akkor azt sem vettem tudomásul, hogy a társaság inkább anyámnak való lett volna, mint nekem. A kirándulás szép volt. Gyönyörű helyeken jártunk: Kolozsváron, Tordán, Segesváron, Nagyszeben, Brassó után jött a legnagyobb élmény a Fekete-tenger. Izgatottan lépdeltem a sima homokon, a semmiben, míg egyszercsak a lábamnál hullámzott a tenger.

Évek múlva, lassacskán világosodott az elmém: vajon azt a kirándulást valóban én nyertem? Már nem voltam benne olyan biztos, mint amikor még „őszinte ember voltam”. Az is eszembe jutott évek múltán, hogy csupán néhány esztendő múlva elfelejtettem a székesfehérvári hálás ígéretemet is: „anyukám, soha nem felejtem el ezt neked”.

Azóta Európa sok szép részén megfordultam. Szentpéterváron nagy pelyhekbe hullt nyakamba a hó, láthattam Párizst, Bruxelles-t, Moszkvát és Skóciát – nem tudom én, hogy mi okból, szeretem, de szeretem. Barátaim vannak szerte a világban, farkával intett felém az Atlanti óceánból a bálna, és édesanyám, aki az Értől indult el, soha nem látta a tengert.

A legnagyobb fájdalom, hogy már nincs, akinek mondanom, amit annyiszor elmondtam – bocsánatot kérek, anyukám.