Ha kevés az adott szeretet, meg kell duplázni - Interjú Dénes Béla albisi református lelkipásztorral
A Szilágy megyei Varsolcon született 1957. november 1-jén. Az általános iskolát szülőfalujában, majd a líceumot Krasznán végezte. A kolozsvári Református Teológián folytatta felsőfokú tanulmányait, ahol 1981-ben diplomázott. Húsz éve hívta meg papjának az albisi egyházközség, amelyet azóta is szolgál.
Püspöki kinevezéssel első munkahelye a Szatmár megyei kis falu, Atya lett. Ott alkalmazkodnia kellett a határ menti települések különleges rendszabályához: este kijárási tilalom, de nappal sem lehetett túlságosan megközelíteni az országhatárt, örökös ellenőrzések, az újonnan érkezettek 48 órán belüli bejelentkezési kötelezettsége. A rendőrség folyamatosan megfigyelt mindent és mindenkit, beleértve az istentiszteleteket is. Két évet szolgált ott, majd visszakerült a Szilágyságba, először három évig Vérvölgyre, majd öt évig Lecsmérre.
Mindegyik település a szívéhez nőtt, de különösen Lecsmér, ahová mind a mai napig visszajár, amikor csak teheti. „Ez egy nagyon kicsi református közösség, nagyjából 300 lélek, amelyet körülvesz a nagy román tenger. Példamutató volt az élni, megmaradni akarásuk, őszinte szívvel gyakorolták vallásukat” – emlékezik vissza a tiszteletes. Innen 1992-ben a tömbmagyarságot és -reformátusságot jelentő Albisra hívták meg, amit köszönettel elfogadott. Azóta, immár több mint két évtizede ott szolgál.
Már kisgyermekkorában eldőlt, hogy pap lesz: hathónapos volt, amikor megtámadta egy betegség, s az orvosok lemondtak róla. Szülei nem fogadták ezt el, tovább vitték, és Marosvásárhelyen meggyógyították. Édesapja megfogadta, hogy ha az Úristen meggyógyítja, akkor gyermekét Neki szenteli. Így is történt.
Lelkészként jobb olyan helyen szolgálni, ahol a lakosság szinte teljes egészében magyar, sőt adott esetben református?
Ez olyan szerencsés helyzet, amikor az embereknek nem kell megküzdeniük nemzetiségükért, vallásukért. Nincs más alternatíva, és talán ők maguk nem is tudják, milyen jó helyre születtek. Ugyanakkor ennek is megvannak a hátrányai, mert emberi tulajdonság az, hogy amiért nem kell megküzdeni, azt nem tudjuk megbecsülni. Ilyenkor az emberek hajlamosak az elkényelmesedésre, ellágyulásra. Mindemellett én szeretem ezt a falut és lakosait, hiszen ha nem így lenne, nem lennék itt már két évtizede. Ezalatt csak kevesebb mint egy évig voltam távol, a németországi Münsterben folytattam tanulmányokat.
Úgy tudom, Ön a lecsméri RMDSZ-szervezet megalakulásakor is bábáskodott. Beszéljen, kérem, erről egy keveset!
Mint már említettem, ott a magyarság csak egy szigetecske volt, és úgy éreztem, segítenem kell őket ezen a téren is. Maga a szervezet a református templomban alakult meg, ahová meghívtuk a románság képviselőit is, hogy lássák, nem ellenük szervezkedünk. Csak azt tesszük, ami jár nekünk.
Hány lelket számlál az albisi református közösség?
Majdnem 700-an vagyunk, akikből 450 személy az egyházfenntartó. A vasárnapi istentiszteleteken mintegy 50-en szoktak jelen lenni. Kivételt képeznek persze a nagyobb ünnepek, megemlékezések. Ilyenkor, hála Istennek, sokkal többen vagyunk jelen a templomban.
Elégedett-e Ön ezzel az aránnyal?
Nem igazán, de lelkésztársaimtól tudom, hogy Bihar megyében ez az átlagos. Szilágy megyében sokkal inkább templomjárók a hívek. Azt szeretném, ha el tudnánk érni, hogy olyan legyen a jövő, amilyen volt a múlt. Lehet, hogy ez egy utópisztikus gondolat, de jó lenne, ha vasárnaponként ismét megtelne az istenháza. Sajnos fogyunk, az öregek eltávoznak közülünk, a fiatalok elköltöznek a faluból, mivel nincs munka, megélhetési lehetőség. De az itthon maradottak közül sem látogatja mindenki rendszeresen az istentiszteleteket. Reménykedem, hogy egyszer mindenki rájön arra, hogy nincs annál szebb és üdvösebb dolog, mint vasárnaponként hálát adni Teremtőnknek.
Működik a presbitérium? Segíti Önt a munkájában?
Igen, van egy 12 tagú presbitériumunk, melyben jelenleg csak a férfiak képviseltetik magukat, de szívesen vesszük a hölgyek jelenlétét is. Rendszeresen összeülünk, megbeszéljük a teendőket, felállítjuk a fontossági sorrendet. Mindenkinek a véleményére odafigyelünk, de hangsúlyoznám, hogy elsősorban munkatársakra, és nem irányítókra van szükség. Véleményem szerint csapatban kell dolgozni, és közösen dönteni.
Szerveznek-e más programokat, hogy a templomba „csábítsák” a lakosokat? Hogyan lehet vallásossá tenni a fiatalságot?
Van egy énekkarunk, amely Albison kisebb-nagyobb megszakításokkal két évtizedes múltra tekinthet vissza. Fél évszázada még kántorképző is működött a faluban, így nagy hagyománya van itt az énekkarnak és az egyházi zenének. A kórustagok rendszeresen járnak próbákra, és a tanult énekekkel szolgálnak az istentiszteleteken. A fiataloknak rendszeresen tartunk vallásórákat, de nehezen tudjuk megnyerni őket. Hitük van, csak a gyakorlása sántít egy kicsit. Ezért nem szabad a gyerekeken elverni a port, hiszen mi neveljük őket. Talán legelőször magunkban kell keresni a hibát. A gyerekek hibáiért mindig a szülő a felelős. A legjobb nevelési módszer a szeretet adása és a hitelesség. Ha úgy tűnik, nem elég az adott szeretet, akkor meg kell duplázni az adagot. Meg kell találni a gyerekben azt az alapot, amire építeni lehet. A mindenkori gyermek mindig feszegeti a határokat: addig megy el, ameddig engedik. A szülő dolga, hogy konkrétan és határozottan húzza meg a határvonalakat. Időnként működik az ifjúsági énekkar is, de amikor egy-egy csoport elmegy más iskolába, egy darabig megszűnik. Aztán van úgy, hogy újra összeállnak. Olyanok ők, mint a búvópatak, de így is örülünk nekik.
Kérem, beszéljen arról, mik az utóbbi két évtized legnagyobb megvalósításai, és mit szeretne elérni a jövőben?
Nos, az egyház nem gazdasági vállalkozás, ezért a lelki építkezés a legfontosabb. A lelkek karbantartása a legfontosabb feladat, mely nem olyan konkrét látvány, mint egy felújított épület. Nagyon sok energiánkat elszívta az építkezés és a renoválások. A templomot 2006-ban kezdtük el felújítani, és 2009-ben fejeztük be. Sikerült visszakapni ingatlanainkat, melyben az iskolák működnek. A tőlük kapott bérekből az állagmegőrzést fedezzük. Amikor tehetjük, fel is újítunk. Az egyik visszakapott épületet gyülekezeti teremmé alakítottuk. A kultúrház is a mienk, de sajnos nem hoz annyi bevételt, amennyibe a fenntartása kerül. Az idén ezt akarjuk felújítani. A jövőre nézve a lelki építkezését tartom fontosnak és az egyház állandó megújulását. Fontosnak tartom a hívekkel való állandó kapcsolattartást. Ebben a presbiterek segítenek.
Búcsúzásul mit óhajt mondani az olvasóknak?
„Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget és hálás szívet, hogy téged dicsőítselek. Ámen.”
