Igaz lelkipásztor, derék ember volt Bócz István, Ó-Torda református papja a 18. Században. És messze földön híres az ő ékesen szólásáról. De néha igen röviden, máskor meg igen hosszan beszélt.
Meghalt egyszer egy Kis István nevű tordai polgár, aki világéletében sohasem járt templomba. Tiszteletes Bócz István uramnak kellett őt elbúcsúztatni. A jó pap felállt a szószékbe s csak ennyit mondott:
- Szerelmes hallgatóim. Tőlem azt kívánják, hogy én e felett az ember felett prédikációt mondjak és dicsérjem őt. De én őt nem ismertem, mert soha nem jött templomba. Most is mások hozták őt ide. Ám dicsérjék őt a szomszédi és a kapufelei. A fa, ahová dőlt, ott marad. Ámen.
És leszállt a szószékből.
Másképp történt, mikor meghalt egy Halász nevezetű veres-csákós huszárkapitány. Az ótordai templomba vitték búcsúztatni. Kemény hideg volt. A huszárság parádéban állott a szabadban. Olyan hideg volt, hogy az asszonyoknak melegített téglát kellett vinni magukkal a templomba. Bócz István prédikálni kezdett, hozzáfogott a néhai kapitány dicséréséhez. De nagyon hosszas volt a prédikáció, a legénység e rendkívüli hidegben szinte megfagyott. Nem tűrhették tovább, beküldtek két katonát, azok megálltak a templom közepén, s odakiáltottak a beszélő papnak:
- Tiszteletes uram, rövidítse a prédikációt.
De a pap felhevülvén, tovább folytatta. Nemsokára az őrmester ment be a templomba, katonásan a szószék elé állt, összecsapta a csizmáját, huszárosan elteremtettézte magát s oda kiáltott:
- Tiszteletes uram, rövidítse a prédikációt, mert a legénység nem állhatja künn a hideget.
A pap erre sem szűnt meg. Ekkor aztán beparancsoltak hat legényt, akik felkapták a templom közepéről a koporsót, s a papot a szószékről, és a népet és mindent odahagyva, úgy elvitték a temetőbe, hogy senki sem érte utol őket.
Meghalt egyszer egy Kis István nevű tordai polgár, aki világéletében sohasem járt templomba. Tiszteletes Bócz István uramnak kellett őt elbúcsúztatni. A jó pap felállt a szószékbe s csak ennyit mondott:
- Szerelmes hallgatóim. Tőlem azt kívánják, hogy én e felett az ember felett prédikációt mondjak és dicsérjem őt. De én őt nem ismertem, mert soha nem jött templomba. Most is mások hozták őt ide. Ám dicsérjék őt a szomszédi és a kapufelei. A fa, ahová dőlt, ott marad. Ámen.
És leszállt a szószékből.
Másképp történt, mikor meghalt egy Halász nevezetű veres-csákós huszárkapitány. Az ótordai templomba vitték búcsúztatni. Kemény hideg volt. A huszárság parádéban állott a szabadban. Olyan hideg volt, hogy az asszonyoknak melegített téglát kellett vinni magukkal a templomba. Bócz István prédikálni kezdett, hozzáfogott a néhai kapitány dicséréséhez. De nagyon hosszas volt a prédikáció, a legénység e rendkívüli hidegben szinte megfagyott. Nem tűrhették tovább, beküldtek két katonát, azok megálltak a templom közepén, s odakiáltottak a beszélő papnak:
- Tiszteletes uram, rövidítse a prédikációt.
De a pap felhevülvén, tovább folytatta. Nemsokára az őrmester ment be a templomba, katonásan a szószék elé állt, összecsapta a csizmáját, huszárosan elteremtettézte magát s oda kiáltott:
- Tiszteletes uram, rövidítse a prédikációt, mert a legénység nem állhatja künn a hideget.
A pap erre sem szűnt meg. Ekkor aztán beparancsoltak hat legényt, akik felkapták a templom közepéről a koporsót, s a papot a szószékről, és a népet és mindent odahagyva, úgy elvitték a temetőbe, hogy senki sem érte utol őket.
