"Tejnek eledelével..."

„A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik.” (Kodály Zoltán)

A napokban történt, hogy egyik este legkisebb (11 éves) gyermekünk, késleltetve, tologatva a lefekvés idejét azzal állt elő, hogy az iskolában egyik osztálytársa rendszerint (és kissé erőszakosan) az okostelefonján mindig ugyanazt a zenét hallgattatja a többiekkel, amelyet a „gyüliben” is hallgatnak, énekelnek. Amikor a mi sajátosan „réti és csillagocskás” környezetünkben, vallás- és kultúr-szocializálódott gyermekünkre konkrétan rákérdeztem, hogy miről is van szó, csak annyit mondott, hogy olyan furcsa zenéről, amelyet mi nem szoktunk énekelni. Ekkor már jobban ráfigyeltem, és kértem, hogy mutassa már meg, hogy kiről, miről van szó. Bekapcsolta a vallásos videoklipet, amely mellett az állt: Pintér Béla – Menő az autód.

Megnéztem, meghallgattam – és bár a művész nevét korábban már hallottam –, számomra teljesen ismeretlen volt ez a „szakrális performance”. Nem álltam meg, hogy néhány kollégámat ne hívjam fel és megkérdezzem, hogy ismerik-e ezt? A válasz teljes természetességgel hangzott: „Hol élsz Józsi? Manapság ez nagyon menő, sőt, nagyon sok helyen, még a református gyülekezetekben is »nyomatják ezerrel«” – hangzott a viszonylag egybecsengő válasz.

Bevallom, kicsit restelltem magam, hogy egy ilyen korszerű és közismert jelenségről lemaradtam, és nem tartom a lépést a korral. Ekkor eszembe jutottak korábbi kritikus hangok, mondván, hogy azért van baj az ifikkel, mert nem azt adják neki, ami kell, ami ma megszólítja őket. Újra meghallgattam a produkciót és még néhány másikat. A zene és a biblikus énekszöveg részletes és holisztikus értelmezgetése kapcsán az egyik anyaországi baloldali, kereskedelmi televíziós csatorna szombat esti-éjszakai „énekes-zenés produkciójá”-nak analógiája rémlett fel előttem. Nos, távol áll tőlem bármely megbántás szándéka – és egészséges értelembe vett szabadelvűségembe akár bele is férne a jelenség tolerálása, – de fájdalmasan mart lelkembe a gondolatok és a kérdések sokasága. Vajon az űrt, amelyet több oknál fogva számtalan esetben sem tudunk tartalommal meg- és kitölteni, valóban az ilyesfajta „műfajnak” (?!) kell kiszolgáltatnunk? Hitünknek kisdedeit, cselédeit valóban ezzel a „korszerű gyorséttermi, édes-savanyú énekes-zenés szubkultúrával” kell etetnünk?

Tudjuk, hosszútávon a nem megfelelő táplálkozás következtében a testiek bizony torzulásokat szenvedhetnek, de a szellemiek és a lelkiek terén sem történik ez másként (nem csak az egészséges ének- és zenekultúránk alakulása és fejlődése, de hitvallásos biblicitásunk állandó reformációja helyett előbb-utóbb a deformációján fogunk sóhajtozni, sopánkodni). Tudom én jól, hogy hitünk kemény eledelét, az ének és zene összefüggéseiben is csak az arra érettek veszik magukhoz, de szilárd meggyőződésem, hogy a tejnek eledele is csak minőség lehet. A „leócsított” harmóniájú, és nem egy esetben szűklátókörűen sarkított, sánta vagy félbiblicitás nem egyenlő a fiatalos, modern stílussal.

Óvodai zenepedagógus barátom szokta rendesen idézni Kodály Zoltánnak a címben megfogalmazott, a zenére és énekre vonatkoztatott képes hasonlatát, amely bizonyítja ma is figyelmeztető üzenetet felvetett kérdésüket illetően is. Nem kellene megvárni azt, ameddig elfogy a levegő. Sőt, ha ma azt érezzük, hogy nagyon hiányzik a tiszta levegő, akkor a magunk helyén tegyünk érte felelősen. Ma még csak ott tartunk, hogy rohamosan szennyeződik (és én ebben semmiképpen sem rossz vagy tudatos szándékot feltételezek, csak hozzá nem értő felkészületlenséget, esetleg igénytelenséget, elfáradtságból táplálkozó kényelmességet, amely inkább álélményt nyújtó, mélységet és magasságot mellőző és talán függést is okozó, de csak felületi érzelmi kielégülést ad).

Ezek után joggal merülhet fel a kérdés: lehetne-e másmilyen az éneklés, zenés gyakorlatunk, művelődésünk? Tény, hogy a korszellem rányomja bélyegét Anyaszentegyházunk minden szegmensére, és ez alól témánk sem kivétel. Pál szavaival reánk nézve is ébresztően hatnak, amikor azt hangsúlyozza a Rómaiaknak, hogy ne az adott világkorszakhoz igazodjanak, sorakozzanak fel, hanem merjenek szembeúszni az árral. Reformátor eleink példája is azt mutatja, hogy okos, logikus istentiszteletettel, az Istent a hozzá méltó igényes és minőségi (meg)tiszteléssel lehet dicsőíteni, áldani, magasztalni. Ez pedig Németh Lászlót parafrazálva legtöbbször a „minőség forradalmát” kell hogy jelentse, amely számtalanszor azt kéri tőlünk, merjünk szembeúszni az árral. Még akkor is, ha esetleg a felsőbbrendűség elitista vádjával illetnek majd.

Gyülekeztünk énekvezére, kántor-karnagya mondta ezzel a zenével kapcsolatban, hogy a mai „sztárok” által ontott „dallamok”, háromakkordos nóták elég rövid életűek, és pillanatok alatt feledésbe merülnek, legfeljebb addig tartanak, amíg az illető ki nem dobja a következő slágerét. Ezekkel szemben a zsoltárok mindig időszerűek, sőt az elmúlt századokban született zsoltárparafrázisok, népdalzsoltárok valamint hungarikák mind veretes dallamokra íródtak. A korábbi idők embere a saját dallamait magától értetődő természetességgel alkalmazta, hol templomi, hol fonóházi szövegekre. Ezek a dallamok bebizonyították, hogy időtállóak.

A felelősségünk mérhetetlenül nagy. Nem én írom le először azt, hogy fiatal századunkban az információrobbanás és -dömping korszakában nem a ráció fog domináns hatást gyakorolni Istennek a felpörgő, kitikkadó és elfáradó ember-gyemekére, hanem az érzelem, a lelkiség. Ebben pedig a zenének és az éneknek kulcsszerepe lesz. A zene és a vele kézenfogva járó éneklés egészséges evangelizáció munkájának sok esetben első számú igehirdető-angyalává válik.

Végezetre nem az következik, hogy meg akartam mondani a „tutit”. Nem, és esetleg, ha valakit meg is bántottam volna az előbbiekben leírottak során, akkor azt megkövetem. Ám nem tehetek másként, és nem hallgathatok, mert másként gondolom és látom ezeket az összefüggéseket, illetve mindezeknek holnapi következményeit.