Még abban az időben történt, amikor egyházunkban – a tudós prédikátorok keserűségére – szokásban volt a papmarasztás, melyről a néhai nagyváradi prédikátor, Keresztesy József tiszteletes uram ekképpen verselt:
Amióta az üldözés híveid nyája közt szűnt,
Nincs egyéb, csak papüldözés.
Lásd meg Uram ezt a bűnt:
Akiket legeltetünk, azoktól kergettetünk.
Kevés a juh, sok a gödölye.
Kész, hogy pásztorát megölje.
A régi törvény értelme szerint – mely az 1800-as évek első felében még gyakoroltatott – nem is papmarasztás volt ez, hanem az esztendő végén a lelkész újra való meghívása. Az atyafiak azonban nem alkalmazták mindig jó értelme szerint a törvényt, hanem sokszor arra használtak fel, hogy szabaduljanak általa a papjuktól, ha valami okból, vagy akár igaz ok nélkül is, az nem tetszett nekik. Mivel akkoriban a lelkészt egy évre választották, az év vége felé be kellett jelentenie, hogy szolgálatának ideje a vége felé közeledik. Akkor – rendszerint karácsony másodnapján – összeült a falu tanácsa, és vagy „megmarasztotta”a papot, vagy ha éppen nem tetszett, „kihordta” a falu határára.
A papmarasztás szokásának idejében volt a sápiaknak egy öregedő papjuk, akitől szerettek volna már megszabadulni, mondván: – A vásárban is a fiatal csikó kell. Az öreg lelkész azonban sehogy sem akart „változásba menni”, azaz nem volt szándékában a helyét változtatni. A sápiak pedig, mivel szelídebb fajta emberek voltak, nem akarták ok nélkül „változásba tenni”, és éppen nem akarták „kihordani” a faluból. Abban reménykedtek, hogy majd elkövet valami hibát a lelkipásztor, és akkor lesz ok arra, hogy a következő évre ne marasszák.
Egy tavaszi vasárnap délelőtt illő áhítattal hallgatta a gyülekezet a szentleckét, de a prédikáció végén nagy mozgolódás támadt, különösen a férfiak között, mert az öreg tiszteletes belezavarodott a Miatyánk elmondásába. Na, volt erre nagy káröröm az egész faluban. Leghangosabban a kurátor örvendezett, mondván: – Van már ok „változásba tenni a papot”.
Kíméletesen tudomására is adták az érdemes öreg pásztornak, hogy az év végével kitelik az ideje, mert azt beláthatja, hogy ők olyan papot nem tarthatnak, aki még a Miatyánkot se tudja. A tiszteletes bölcs nyugalommal vette tudomásul az eklézsia felőle való döntését. Meg is ígérte, hogy miden akadékoskodás nélkül „változásba megy”, de csak egy feltétellel: ha az elöljárók és a kurátorok a következő vasárnapokon egymás után szószékre állnak, és ott hiba nélkül elmondják az Úri imádságot. De ha egyikük is nem mer vállalkozni, vagy belesül az imádságba, az fizet az eklézsia közönséges szükségeire 5 pengő forintot.
Vonakodva ugyan, de a cél érdekében mégis ráálltak az atyafiak, de bizony hiába gyakorolták éjszakákon át, szép sorjában mind felsültek az imádságmondással. Szépen gyűlt az „adomány” az eklézsia kasszájába. Már a nyári nap tűző sugarai hervasztották a sápi templomdombon a vadgesztenyéket, amikor a kurátorra került a sor. A templomajtónál a gesztenyék árnyékába húzódva várták az elöljárók az istentisztelet kezdetét. Ott volt közöttük a kurátor is – minden eshetőségre számítva bugyellárisában ott lapult az 5 forintos –, és azon töprenkedett, hogy hogyan kászálódjon ki ebből a kátyúból, mert ha ő is belesül, akkor befellegzett a tekintélyének.
Kocsi Bálint, a harangozó, utolsót kondított a nagyharanggal, és jött is már a tiszteletes komótos léptekkel a templom felé. Mikor a templomajtóban illedelmesen köszöntötték az atyafiak, a kurátor nagy elhatározással elébe állott, és szólott ekképpen:
– Tiszteletes uram, itt van az 5 forint, én nem is próbálkozom.
Amióta az üldözés híveid nyája közt szűnt,
Nincs egyéb, csak papüldözés.
Lásd meg Uram ezt a bűnt:
Akiket legeltetünk, azoktól kergettetünk.
Kevés a juh, sok a gödölye.
Kész, hogy pásztorát megölje.
A régi törvény értelme szerint – mely az 1800-as évek első felében még gyakoroltatott – nem is papmarasztás volt ez, hanem az esztendő végén a lelkész újra való meghívása. Az atyafiak azonban nem alkalmazták mindig jó értelme szerint a törvényt, hanem sokszor arra használtak fel, hogy szabaduljanak általa a papjuktól, ha valami okból, vagy akár igaz ok nélkül is, az nem tetszett nekik. Mivel akkoriban a lelkészt egy évre választották, az év vége felé be kellett jelentenie, hogy szolgálatának ideje a vége felé közeledik. Akkor – rendszerint karácsony másodnapján – összeült a falu tanácsa, és vagy „megmarasztotta”a papot, vagy ha éppen nem tetszett, „kihordta” a falu határára.
A papmarasztás szokásának idejében volt a sápiaknak egy öregedő papjuk, akitől szerettek volna már megszabadulni, mondván: – A vásárban is a fiatal csikó kell. Az öreg lelkész azonban sehogy sem akart „változásba menni”, azaz nem volt szándékában a helyét változtatni. A sápiak pedig, mivel szelídebb fajta emberek voltak, nem akarták ok nélkül „változásba tenni”, és éppen nem akarták „kihordani” a faluból. Abban reménykedtek, hogy majd elkövet valami hibát a lelkipásztor, és akkor lesz ok arra, hogy a következő évre ne marasszák.
Egy tavaszi vasárnap délelőtt illő áhítattal hallgatta a gyülekezet a szentleckét, de a prédikáció végén nagy mozgolódás támadt, különösen a férfiak között, mert az öreg tiszteletes belezavarodott a Miatyánk elmondásába. Na, volt erre nagy káröröm az egész faluban. Leghangosabban a kurátor örvendezett, mondván: – Van már ok „változásba tenni a papot”.
Kíméletesen tudomására is adták az érdemes öreg pásztornak, hogy az év végével kitelik az ideje, mert azt beláthatja, hogy ők olyan papot nem tarthatnak, aki még a Miatyánkot se tudja. A tiszteletes bölcs nyugalommal vette tudomásul az eklézsia felőle való döntését. Meg is ígérte, hogy miden akadékoskodás nélkül „változásba megy”, de csak egy feltétellel: ha az elöljárók és a kurátorok a következő vasárnapokon egymás után szószékre állnak, és ott hiba nélkül elmondják az Úri imádságot. De ha egyikük is nem mer vállalkozni, vagy belesül az imádságba, az fizet az eklézsia közönséges szükségeire 5 pengő forintot.
Vonakodva ugyan, de a cél érdekében mégis ráálltak az atyafiak, de bizony hiába gyakorolták éjszakákon át, szép sorjában mind felsültek az imádságmondással. Szépen gyűlt az „adomány” az eklézsia kasszájába. Már a nyári nap tűző sugarai hervasztották a sápi templomdombon a vadgesztenyéket, amikor a kurátorra került a sor. A templomajtónál a gesztenyék árnyékába húzódva várták az elöljárók az istentisztelet kezdetét. Ott volt közöttük a kurátor is – minden eshetőségre számítva bugyellárisában ott lapult az 5 forintos –, és azon töprenkedett, hogy hogyan kászálódjon ki ebből a kátyúból, mert ha ő is belesül, akkor befellegzett a tekintélyének.
Kocsi Bálint, a harangozó, utolsót kondított a nagyharanggal, és jött is már a tiszteletes komótos léptekkel a templom felé. Mikor a templomajtóban illedelmesen köszöntötték az atyafiak, a kurátor nagy elhatározással elébe állott, és szólott ekképpen:
– Tiszteletes uram, itt van az 5 forint, én nem is próbálkozom.