Megemlékezés Balogh Anikó diakónusról (1985-2012)

Lassan tolulnak fel az emlékek, a mosolygós, mégis sokszor oly komoly lányról, akit még 2004-ben ismertem meg az Arany János Kollégium bentlakójaként. Talán nem volt kurzus, amire ne ment volna el, nem volt bibliaóra amire ne jött volna el, és ha ünnepséget szerveztünk, lehetett rá számítani, szép szavalatával mindig emelte az ünnep fényét. Azután közelebb megismertem. Szintfelelős lett és eme tisztségében is maximálisan helytállt, s ha bármilyen kollégiumi, egyetemi, vagy egyházkerületi rendezvény volt, mást is hívogatott, maga is ott volt.

Kicsit különváltak útjaink, majd 2008 őszén újra találkoztunk. Örömmel konstatáltam, hogy ő lett új szolgálati helyemen, Hegyközszentmiklóson a helyettes vallástanár, a nővére meg zenetanárként dolgozott ugyanitt. Csodás munkatársra leltem benne. A gyermekek az iskolában csak úgy itták a szavait, rajongásig szerették, ha ünnepséget szervezett, sosem kellett vadássza az előadókat, az ő betlehemesére, anyáknapi ünnepélyére, reformációi megemlékezésére mindig volt önkéntes bőven. A műsorai meg nemcsak egy kis faluban, hanem egy egyetemi közösség előtt is elismerésre találtak volna, mert nem béresként foglalkozott a gyermekekkel, hanem szívvel-lélekkel tanította imádkozni, énekelni és szavalni. Ámbár neki is jó énekhangja volt és hangszeren is tudott játszani, nemcsak ő segített be a zenei részek kidolgozásába, hanem a kántor-zenetanár nővére is. Öröm volt hallgatni a kicsinyeket és a már felserdült ifjakat is egy-egy ilyen rendezvény alkalmával.

2010-ben új küldetéssel bízta meg Gazdája, ő lett az Érmelléki Református Diakóniai Alapítvány diakónusa, mindenese. Pályázatot írt, jótékonysági esteket szervezett, adományokat gyűjtött, hogy a nála is elesettebbeket, a szegényeket, az időseket és sokgyermekes családokat segítse. Élelem- és ruhacsomagokat készített és kiszállította, betegeket karolt fel és kezelésre, műtétekre hordozta őket, akár több száz kilométeres távolságokra is. Pedig a még diákkorában diagnosztizált halálos kór ekkor már javában dolgozott a szervezetében. Ő azonban töretlen hittel, szívós munkabírással, emberfeletti szorgalommal szolgált az övéi között, sokszor még a pihenést és a kikapcsolódást is félretéve – s ha már a betegség otthoni, vagy kórházi ágyhoz kötötte, ott sem henyélt, nem magára gondolt és nem merült bele az önsajnálatba, hanem még ott is azon járt az esze, hogy mi lesz a rábízottakkal. Bibliaolvasó, igaz keresztyén emberként igyekezett a föld sója lenni és az evangéliummal megízesíteni mások életét. Zokszó nélkül szenvedett, s ha megbántották befelé sírt, őt nemhogy veszekedni, vitázni sem láttam senkivel, mert betartotta az apostol szavát: "a ti szelídlekűségetek ismert legyen minden ember előtt." Néha úgy tűnt, hogy siker koronázza orvosai erőfeszítéseit. Aztán újra és újra erőt vett rajta a szörnyű kór. Ő pedig újra és újra felvette a harcot. Nem adta fel. Vigyázott és imádkozott, ahogy a Mesterétől tanulta, s a lélek ugyan kész volt, de a test erőtelen. Alig egy hete a vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a daganatok nagyon szétterjedtek a testében. Pedig bombázták kemoteriápiával és sugárkezeléssel, ami a szervezetét nagyon megviselte. Halála előtt 5 nappal ezt írta: "most úgy érzem, hogy elfogytak az energiáim és újra kellene tölteni azokat." Nagyon vágyott haza, hogy láthassa szeretett unokaöccsét, a rokonokat és a barátokat. Reformáció Ünnepén hazaengedték pár napra. Felhívott és ugyanolyan szeretettel érdeklődött az enyéim, s az itt folyó munka felől, mint mindig. Örültem, hogy hazajött, s megígértem, hogy családostól felkeressük. A hangja alapján nem úgy tűnt, hogy rosszul lenne. Vidám volt és bizakodó, mint mindig. Még azon az éjjel nagyon rosszul lett és visszavitték Debrecenbe. Másnap délután már lélegeztetőgépre kellett tegyék, és este a meggyötört szív utolsót dobbant. Miközben ezeket a sorokat írom, a harang újra érte szól. Az igaz barátért, a bölcs tanárért, a jóságos szeretetmunkásért, hitünk hőséért, a családtagért. Egy közös barátunk így írt ma nekem róla: "Anikóval egy kicsi szentet vesztettünk el, életével példát mutatott számunkra. Hiányozni fog nekünk." Valóban példa volt: hitben, kitartásban és bátorságban. Szobája falán még most is ott a felirat: "Mikor félnem kellene is, én bízom tebenned". Rövid ittléte nem marad nyomtalanul, az életünket jó irányba befolyásolta, mert a Bibliát nemcsak ismerte, hanem kereste és cselekedte is a Mennyei Atya akaratát.

Egy évfolyamtársa ezt írta az üzenőfalára: "Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják..." Ő már látja...