Az ugocsai lelkészeket meleg barátság fűzte össze. Mindegyik szegény, egyszerű ember volt, távol állt tőlük minden nagyképűsködés. Egyszer K. J. dabolci és Cs. I. szőlősgyulai lelkészek átkocsikáztak feketeardói kollégájukhoz, N. F. –hez. K. szerette az italt, a házigazda mértékletes életet élt. Huzamosabb beszélgetés és poharazás után már elérkezett a hazamenetel ideje, de K. elégedetlen volt a házigazdával, aki ritkán töltögetett. Fel is állt és azt mondja:
- Te Pista, menjünk már!
A házigazda fogja a kancsót, és tölt az útra egy pohárral. Kiürítik, de maradnak. Nem sok idő múlva feláll K. s mondja:
- Te Pista, menjünk már!
A házigazda megint fogja a kancsót, tölt, kiisszák. De csak leülnek és semmi utazás. Végre a házigazda észrevette a csalafintaságot, s egy újabb készülődésre felkiált:
- Értem én a tréfát!
Még ott maradtak egy kancsó erejéig.
- Te Pista, menjünk már!
A házigazda fogja a kancsót, és tölt az útra egy pohárral. Kiürítik, de maradnak. Nem sok idő múlva feláll K. s mondja:
- Te Pista, menjünk már!
A házigazda megint fogja a kancsót, tölt, kiisszák. De csak leülnek és semmi utazás. Végre a házigazda észrevette a csalafintaságot, s egy újabb készülődésre felkiált:
- Értem én a tréfát!
Még ott maradtak egy kancsó erejéig.