Tőkés András Karcagon született 1883. november 7-én Szülei földművesek voltak. Középiskolába Karcagon, majd Kisújszálláson járt, az első önképzőkör titkára volt. Mindkét iskola meghívta 1976-ban illetve 1983-ban tartott jubileumi ünnepségeire. A 300 éves karcagi gimnázium ünnepi évkönyve közölte is legöregebb véndiákjának üzenetét. A meghívó küldöttségek tagjai személyesen győződhettek meg arról, hogy Tőkés András szellemi képességeinek tejes birtokában van. Visszaemlékezéseit jegyezték és részben magnószalagra rögzítették.
Az évkönyvből idézem az alábbi sorokat: „A karcagiak ’48-sok voltak, országgyűlési képviselőnek Madarász Imre református lelkipásztort akarták. A vasúttól szekérrel érkező Jókai Mórt piros fejkendős asszonyok fogadták a templom előtt, és megdobálták záptojással. Úgy hát Jókai megbukott. Osztálytársaméknál, Túri Ferkóéknál szállt meg, s másnap Ferkó sokat mesélt az íróról. […] Édesapám felvitt a millenniumi kiállításra. Jártam az akkor új földalattin, s az Üllői úton mozgóképet is láttam egy svédországi faúsztatásról. Azon, hogy Pesten már ekkor (1896) volt mozgókép, mai is csodálkozom. Érdekesség ma már az is – nekünk más előjellel volt érdekes – hogy mikor 6. osztályosok voltunk, akkor jártak először lánytanulók a gimnáziumba. De mi csak az ablakon keresztül nézhettük őket…”
Diák korában az apostolok lován bejárta az egész országot. Gyalog eljutott Bécsbe, Fiumébe is. Tátrai kirándulása alkalmával Poprádon útitársaival éhesen az előkelő Hotel éttermébe botlott bele. Asztalukhoz intettek egy frakkos urat. Az udvariasan meghajolt. – Mennyiért lehet maguknál megebédelni? – Bocsánat, én gróf X.Y. vagyok, de mindjárt küldőm a pincért. Jött is azonnal és elmagyarázta, hol kaphatnak diákzsebhez szabott ételt.
Többször volt útitársa Györffy Istvánnak, a későbbi híres néprajzkutatónak, akivel még elemista korában egész életére szóló barátságot kötött. Györffy egy osztállyal járt alatta, és sohasem felejtette el, mint vette őt védelmébe András, egy verekedés alkalmával.
A karcagi iskolaigazgató biztatására tanárnak készült, két évig járt az egyetemre, de barátai tanácsára a teológiára is felvétette magát, s végül is e mellett döntött, hogy hamarabb lehessen önálló ember. Karcagról abban az időben négyen is végezték a teológiát. Bácsi Gyula Mérán lett lelkész, és szívesen látta vendégül a karcagi diákokat. Györffy István itt ismerkedett meg jövendőbeli feleségével, és Tőkés András is itt ismerte meg Györffy húgát, Máriát, akivel 1908-ban esküdött örök hűséget. IV. éves teológus korában Dr. Bartók György püspök íródeákja lett, aki „fogalmazó úr”-nak szólította.
1907-ben Aranyosegerbegyre nyert kinevezést Barabás József lelkész „Ben apó egykori pattantyúsa” mellé. Az öreg azzal dicsekedett, hogy látta Petőfit, eltűnése előtt a fehéregyházi hídon. 1908-ban Szucságra kerül, majd Barabás halála után az aranyosegerbegyiek egyhangúan hívják meg volt káplánjukat. Itt 1910-től 1927-ig szolgált, majd 10 évig Detrehemben volt lelkipásztor,
1937-től pedig nyugdíjba vonulásáig Magyarpalatkán. Mint nyugdíjas lelkész, 1949 márciusában, vejének, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkésznek tanácsára elvállalta a szomszédos értarcsai gyülekezet pásztorolását 1958. augusztus 1-ig. Ezek után még sokáig a parókián lakott, ahol külön bejáratú szobát biztosított számára a gyülekezet.
Az „Élet és Tudomány” c. folyóirat 1983/3. számában régi olvasóját így köszöntötte: „Szívből kívánjuk, hogy a kajszibarack termesztéssel foglalkozó kertbarátoknak még sok hasznos tanácsot nyújthasson mind levélben, mind élőszóval, jó erőben, egészségben!” De nem csak baracknemesítéssel foglalkozott, hanem ügyelt a helyes magyar beszédre is. Lőrincze Lajossal, a Magyar Állami Rádió egykori neves nyelvész-professzorával is levelet váltott ebben a témában.
Isten három fiúgyermekkel, és egy leánygyermekkel áldotta meg az életét, akik közül kettő teológiát végzett, leánya pedig lelkipásztorhoz ment feleségül: András (1910-1953), Béla (1912-1961), nagybányai-esperes lelkész, Mária (1913-), néhai Sass Kálmán érmihályfalvi mártír-lelkipásztor felesége Elek (1917-1975) szapárifalvi lelkipásztor. Megérte 13 unokája, 21 dédunokája, és 2 ükunokája születését.
András bácsi 1983. október 24-én tért meg teremtő Urához, 100 esztendős korában. Koporsója mellett október 27-én Balázs Lajos érszalacsi lelkipásztor hirdette a vigasztaló igét Zsid. 13, 7 valamint ApCsel. 20, 24-28 alapján. Kívánsága szerint a templom cinterméből ökrösszekér vitte fel az értarcsai temetőbe, gyülekezete és sok tisztelője részvétele mellett. Dr. Eszenyei Béla esperes búcsúztatta 15 lelkész élén. A feltámadásról Nagy István helyi lelkipásztor tett bizonyságot.
A sok részvételi távirat közül az egyik így szól: „A Kisújszállási Móricz Zsigmond gimnázium közössége őszinte szívvel gyászolja legidősebb hűséges öregdiákját, aki életében kapocs volt a múlthoz, akinek élő emléke a jövőben is éltető erő lesz számunkra…” A karcagi gimnázium küldöttsége is koszorút helyezett sírjára. Valóban, Tőkés András összekötő kapocs volt határok felett is, úgy is, mint karcagi és kisújszállási Öreg Diákok Baráti Körének elnöke.
Még 1975-ben került rögzítésre magnetofonszalagon az alábbi búcsúbeszéd Tőkés Andrástól: „Szeretett testvéreim! Életem vége felé kedves gondolatom volt, hogy elbúcsúzzak azoktól, akik szerettek életemben, és akiket én is szerettem. Isten megengedte, hogy ez az óhajtásom teljesüljön. Fogadják hát szeretettel búcsúszavaimat volt egyházközségem tagjai, Szucságban, Egerbegyen, Detrehemben, Palatkán és végül Értarcsán. Az értarcsai eklézsiának külön is kifejezem hálás köszönetemet, mivel életem végéig fejem felé fedelet, halálomban pedig temetőkertjében nyugvóhelyet ad nekem. Fogadják szeretetteljes búcsúszavaimat vérszerinti kedveseim, akik közel és távol vannak hozzám. Főként szeretett leányom, akinek családi körében második otthonom volt. Mikor hosszú életem végén életemre visszapillantok, úgy tetszik, mintha egy régi, félig elsüllyedt ház hátulsó ablakáról elhúznám a feledés fátyolát és látnám azt a sok jó és sok nem jó eseményt, amelyeket átéltem: a két Világháborút és az olyan eseményeket, mikor egy hajszál választott el a haláltól. De Isten megőrizte életemet ilyen hosszú időn át. Házaséletemet boldognak mondhattam. Négy kedves gyermekkel áldott meg bennünket az Isten. Szomorú volt ezek közül kettőtől, szerencsétlen haláluk miatt korán megválni. De az Isten erre is adott erőt. Erőt adott arra is, hogy megboldogult feleségemet, mint ágyban fekvő súlyos beteget egy kerek esztendeig ápolhattam. Isten velem volt, nem hagyott el soha. Bízzatok Istenben Ti is, Szeretett Testvéreim! Életetek minden körülményei között. Erre kérlek benneteket. De egyúttal nagyon komolyan figyelmeztetlek benneteket arra is, hogy vigyázzatok, mert ebben a mi mostani korunkban igen hatalmas kísértés járja a világot. Én is találkoztam vele. Elmondom, hogy volt.
Volt egy községi elnökünk, aki azt kérdezte tőlem, hogy én hiszem-e, hogy van Isten? Felelhettem volna egy szóval is, de nem ezt tettem. Azt mondtam: - Ugye az elnök úr tudta és beleegyezése nélkül sem Tarcsán, se Adonyban nem történhetik semmi nevezetes dolog? Azt felelte, hogy: - Nem bizony! Ekkor én, mivel éppen gyönyörű szép csillagos este volt, felmutattam a csillagos égre és azt mondtam: - Ha a községeknek is vezetőre van szükségük, hát abban az emberileg fel sem fogható világmindenségben nem volna szükség vezetőre? Ha az életben ti is találkoztatok ezzel a nagy kísértővel, tekintsetek fel az égre. Berzsenyi Dániel a nagy költő így fohászkodott:
Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér:
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt,
Léted világit, mint az égő nap –
De szemünk bele nem tekinthet.
Igen. Én hiszem, hogy van Isten!
Azt hittem, hogy az elhangzott szavakkal mindent elvégeztem, de az isteni gondviselés másképp határozott felőlem. Még egy nehéz csapást mért rám. Harmadik fiamtól is meg kellett válnom, aki váratlanul, agyvérzés következtében hirtelen elhunyt. Többi szeretteimmel együtt, ezt nekem is el kellett még viselnem. Szívesen meghaltam volna helyette, de Isten így akarta. Legyen meg mindenben az Ő szent akarata.
Most amikor életem végéhez érkeztem, síromra tekintve elmondom azt is a költővel, amit erről gondolok és hiszek:
Aztán tekintve mély sírom éjjelét,
Zordon, de oh, nem – nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád.
Ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják.
Én Istenem, hiszek Te Benned, akit az Úr Jézus Krisztus úgy ismertetett meg velünk, mint mennyei Atyánkat. Hiszek, hiszek… hiszek egy Istenben. „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben” (Lk 2, 29). Isten hozzátok, szeretett testvéreim, Isten veletek!”
1958. augusztus 1-től Bessenyei István lett a gyülekezet új lelkipásztora. Emlékeit András bácsiról a következőképpen örökítette meg: „Volt rá eset, ha Mihályfalvára mentem, már félig-meddig úgy mentem be a parókiára, mint egy kicsit ’jogosan haza’. Mindig szívesen beszélgettem elődömmel, a ’jóízű’, öreg András bácsival, akinek nemcsak a nyelvezete volt jóízű, de tiszta volt a szíve is. Aki már csak az emlékeiből élt, az meg akadt bőven. Aki olyan csodálatosan tudta az emlékeit rendezgetni, hogy kihullott abból mind, ami elmarasztaló, minden, ami csúnya és emberhez méltatlan, de csodálatosan mentette át azt az életéből, ami jókedvű, ami mosolyt, életerőt sugároz az emberekbe. Pedig volt nála bánat is elég, de azt el kell felejteni. Ezzel az igazi jóérzéssel a szívében mondta egyszer nekem: - Ha majd erre jársz legközelebb, hozz egy kosarat és szedj annyi meggyet, amennyi kell, hiszen mi már úgysem tudjuk leszedni. Mint tapasztalatlan, naiv fiatalember, aki még a meggyben is megtartó erőt és igazi ajándékot lát, kerestem az alkalmat, meg a kosarat és mentem az ’ígéret földjére’, élve a felkínált lehetőséggel. Addig sohasem tudtam, hogy a rózsa tövis közt terem. Legalábbis nem vettem figyelembe.
Ahogy bejelentkezem a jószándékú András bácsinál az ígéretért, figyelmes lesz azonnal a tiszteletes asszony is a korai, könnyelmű ajándékozásra. Nyomban igyekszik is utánunk a kertbe. Mint hármunk közül a legfiatalabb, mászok felfelé a fára egy létráról. A tiszteletes asszony lentről kapaszkodik a gyümölcs után. Félig udvariasságból, félig jószándékból megpróbálom lebeszélni az ilyen nehéz testi munkáról: - Tessék hagyni, majd mi szedünk és majd könnyebb lesz a kosárból kóstolgatni. Erre ő epésen, fájdalmasnak szánva válaszolt: - Még úgy eszem, ahogy akarom, még az enyém! Menten elhallgattam, mint aki jószándékot vetett, de haragot aratott. Igyekeztem figyelembe se venni az egészet, de lelkemben láttam azt a sok vihart, amely még meg fogja tépázni mindkettőnk szívét.”
Arról, hogy András bácsi még nyugdíjas korában is tevékenyen részt vett az eklézsia építésében, szubjektív hangvételben így emlékezik meg: „Fáradtan, de újult erővel, bizakodva kezdtük elölről Tarcsán az új életet. Ahogy bent a szobában folyt a rendezgetés, pakolgatás, kint az udvaron az ácsok kopácsoltak. Ezen a nyáron a gyülekezet új toronysisakot készítetett. Ezt a munkát elődöm Tőkés András indította el, de az én időmben fejeződött be. Ezt a munkálatot tehát derékba kaptam. A munkálat kiadásánál részt vettem, még a nyár elején, mint adonyi lelkész, de már, mint megválasztott tarcsai lelkipásztor. Gondoltam mégis csak jó lesz idejében bekapcsolódni, legalább, mint puszta szemlélődő részt veszek azon a presbiteri gyűlésen, amelyiken a munkálat kiadódik, mert tudtam, úgyis csak nekem kell azt levezetni. A presbitérium a templomba volt összehívva, ahol megjelentek az árajánlatot beadott mesterek is. A terv az volt, hogy a munkálatot árlejtéssel adják ki. Tehát annak, aki olcsóbban vállalja. Öreg elődöm, ahogy megnyitotta a gyűlést, bejelentette a tárgysorozatot, aztán eltávozott azzal, hogy beszélgessenek, ő mindjárt jön. Ez a mindjárt elnyúlt nagyon hosszúra. Addig a presbiterek majdnem összekaptak az ügyön. Érződött a meneten, hogy a testület kissé fejetlenül önálló lábon áll. Vezetés nélkül intézkedik. Viszont a légkör visszatükrözte ennek a káros hatását is. Végül – jogtalanul – nekem kellett a kezembe venni az ügyet. Úgy, ahogy medret szabni a tárgyalásnak, hogy valahogy intézést nyerjen az ügy. Végül majd bejött az öreg elődöm és nyájasan megkérdezte: - Nos, lelkeim, mit intéztek? Ez a munka volt beindulva és zajlott költözésemkor. Közben én lázasan készültem a beiktatásra és gömbhúzásra. Augusztus 3-án egy szép nyári vasárnapon egész napos ünnep volt Tarcsán. Úgy oldottuk meg, hogy a délelőtti istentisztelete keretében búcsúzott elődöm, aki haláláig a felettes hatóságok irányítására és a presbitérium határozata szerint, egy szobát kapott a lelkész-lakon. Délben volt a gömbhúzás, amely ünnepélyes keretek között zajlott le, amit már én végeztem. Délután ötkor volt az én beiktatásom és este a bankett az udvaron.”
Az évkönyvből idézem az alábbi sorokat: „A karcagiak ’48-sok voltak, országgyűlési képviselőnek Madarász Imre református lelkipásztort akarták. A vasúttól szekérrel érkező Jókai Mórt piros fejkendős asszonyok fogadták a templom előtt, és megdobálták záptojással. Úgy hát Jókai megbukott. Osztálytársaméknál, Túri Ferkóéknál szállt meg, s másnap Ferkó sokat mesélt az íróról. […] Édesapám felvitt a millenniumi kiállításra. Jártam az akkor új földalattin, s az Üllői úton mozgóképet is láttam egy svédországi faúsztatásról. Azon, hogy Pesten már ekkor (1896) volt mozgókép, mai is csodálkozom. Érdekesség ma már az is – nekünk más előjellel volt érdekes – hogy mikor 6. osztályosok voltunk, akkor jártak először lánytanulók a gimnáziumba. De mi csak az ablakon keresztül nézhettük őket…”
Diák korában az apostolok lován bejárta az egész országot. Gyalog eljutott Bécsbe, Fiumébe is. Tátrai kirándulása alkalmával Poprádon útitársaival éhesen az előkelő Hotel éttermébe botlott bele. Asztalukhoz intettek egy frakkos urat. Az udvariasan meghajolt. – Mennyiért lehet maguknál megebédelni? – Bocsánat, én gróf X.Y. vagyok, de mindjárt küldőm a pincért. Jött is azonnal és elmagyarázta, hol kaphatnak diákzsebhez szabott ételt.
Többször volt útitársa Györffy Istvánnak, a későbbi híres néprajzkutatónak, akivel még elemista korában egész életére szóló barátságot kötött. Györffy egy osztállyal járt alatta, és sohasem felejtette el, mint vette őt védelmébe András, egy verekedés alkalmával.
A karcagi iskolaigazgató biztatására tanárnak készült, két évig járt az egyetemre, de barátai tanácsára a teológiára is felvétette magát, s végül is e mellett döntött, hogy hamarabb lehessen önálló ember. Karcagról abban az időben négyen is végezték a teológiát. Bácsi Gyula Mérán lett lelkész, és szívesen látta vendégül a karcagi diákokat. Györffy István itt ismerkedett meg jövendőbeli feleségével, és Tőkés András is itt ismerte meg Györffy húgát, Máriát, akivel 1908-ban esküdött örök hűséget. IV. éves teológus korában Dr. Bartók György püspök íródeákja lett, aki „fogalmazó úr”-nak szólította.
1907-ben Aranyosegerbegyre nyert kinevezést Barabás József lelkész „Ben apó egykori pattantyúsa” mellé. Az öreg azzal dicsekedett, hogy látta Petőfit, eltűnése előtt a fehéregyházi hídon. 1908-ban Szucságra kerül, majd Barabás halála után az aranyosegerbegyiek egyhangúan hívják meg volt káplánjukat. Itt 1910-től 1927-ig szolgált, majd 10 évig Detrehemben volt lelkipásztor,
1937-től pedig nyugdíjba vonulásáig Magyarpalatkán. Mint nyugdíjas lelkész, 1949 márciusában, vejének, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkésznek tanácsára elvállalta a szomszédos értarcsai gyülekezet pásztorolását 1958. augusztus 1-ig. Ezek után még sokáig a parókián lakott, ahol külön bejáratú szobát biztosított számára a gyülekezet.
Az „Élet és Tudomány” c. folyóirat 1983/3. számában régi olvasóját így köszöntötte: „Szívből kívánjuk, hogy a kajszibarack termesztéssel foglalkozó kertbarátoknak még sok hasznos tanácsot nyújthasson mind levélben, mind élőszóval, jó erőben, egészségben!” De nem csak baracknemesítéssel foglalkozott, hanem ügyelt a helyes magyar beszédre is. Lőrincze Lajossal, a Magyar Állami Rádió egykori neves nyelvész-professzorával is levelet váltott ebben a témában.
Isten három fiúgyermekkel, és egy leánygyermekkel áldotta meg az életét, akik közül kettő teológiát végzett, leánya pedig lelkipásztorhoz ment feleségül: András (1910-1953), Béla (1912-1961), nagybányai-esperes lelkész, Mária (1913-), néhai Sass Kálmán érmihályfalvi mártír-lelkipásztor felesége Elek (1917-1975) szapárifalvi lelkipásztor. Megérte 13 unokája, 21 dédunokája, és 2 ükunokája születését.
András bácsi 1983. október 24-én tért meg teremtő Urához, 100 esztendős korában. Koporsója mellett október 27-én Balázs Lajos érszalacsi lelkipásztor hirdette a vigasztaló igét Zsid. 13, 7 valamint ApCsel. 20, 24-28 alapján. Kívánsága szerint a templom cinterméből ökrösszekér vitte fel az értarcsai temetőbe, gyülekezete és sok tisztelője részvétele mellett. Dr. Eszenyei Béla esperes búcsúztatta 15 lelkész élén. A feltámadásról Nagy István helyi lelkipásztor tett bizonyságot.
A sok részvételi távirat közül az egyik így szól: „A Kisújszállási Móricz Zsigmond gimnázium közössége őszinte szívvel gyászolja legidősebb hűséges öregdiákját, aki életében kapocs volt a múlthoz, akinek élő emléke a jövőben is éltető erő lesz számunkra…” A karcagi gimnázium küldöttsége is koszorút helyezett sírjára. Valóban, Tőkés András összekötő kapocs volt határok felett is, úgy is, mint karcagi és kisújszállási Öreg Diákok Baráti Körének elnöke.
Még 1975-ben került rögzítésre magnetofonszalagon az alábbi búcsúbeszéd Tőkés Andrástól: „Szeretett testvéreim! Életem vége felé kedves gondolatom volt, hogy elbúcsúzzak azoktól, akik szerettek életemben, és akiket én is szerettem. Isten megengedte, hogy ez az óhajtásom teljesüljön. Fogadják hát szeretettel búcsúszavaimat volt egyházközségem tagjai, Szucságban, Egerbegyen, Detrehemben, Palatkán és végül Értarcsán. Az értarcsai eklézsiának külön is kifejezem hálás köszönetemet, mivel életem végéig fejem felé fedelet, halálomban pedig temetőkertjében nyugvóhelyet ad nekem. Fogadják szeretetteljes búcsúszavaimat vérszerinti kedveseim, akik közel és távol vannak hozzám. Főként szeretett leányom, akinek családi körében második otthonom volt. Mikor hosszú életem végén életemre visszapillantok, úgy tetszik, mintha egy régi, félig elsüllyedt ház hátulsó ablakáról elhúznám a feledés fátyolát és látnám azt a sok jó és sok nem jó eseményt, amelyeket átéltem: a két Világháborút és az olyan eseményeket, mikor egy hajszál választott el a haláltól. De Isten megőrizte életemet ilyen hosszú időn át. Házaséletemet boldognak mondhattam. Négy kedves gyermekkel áldott meg bennünket az Isten. Szomorú volt ezek közül kettőtől, szerencsétlen haláluk miatt korán megválni. De az Isten erre is adott erőt. Erőt adott arra is, hogy megboldogult feleségemet, mint ágyban fekvő súlyos beteget egy kerek esztendeig ápolhattam. Isten velem volt, nem hagyott el soha. Bízzatok Istenben Ti is, Szeretett Testvéreim! Életetek minden körülményei között. Erre kérlek benneteket. De egyúttal nagyon komolyan figyelmeztetlek benneteket arra is, hogy vigyázzatok, mert ebben a mi mostani korunkban igen hatalmas kísértés járja a világot. Én is találkoztam vele. Elmondom, hogy volt.
Volt egy községi elnökünk, aki azt kérdezte tőlem, hogy én hiszem-e, hogy van Isten? Felelhettem volna egy szóval is, de nem ezt tettem. Azt mondtam: - Ugye az elnök úr tudta és beleegyezése nélkül sem Tarcsán, se Adonyban nem történhetik semmi nevezetes dolog? Azt felelte, hogy: - Nem bizony! Ekkor én, mivel éppen gyönyörű szép csillagos este volt, felmutattam a csillagos égre és azt mondtam: - Ha a községeknek is vezetőre van szükségük, hát abban az emberileg fel sem fogható világmindenségben nem volna szükség vezetőre? Ha az életben ti is találkoztatok ezzel a nagy kísértővel, tekintsetek fel az égre. Berzsenyi Dániel a nagy költő így fohászkodott:
Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér:
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt,
Léted világit, mint az égő nap –
De szemünk bele nem tekinthet.
Igen. Én hiszem, hogy van Isten!
Azt hittem, hogy az elhangzott szavakkal mindent elvégeztem, de az isteni gondviselés másképp határozott felőlem. Még egy nehéz csapást mért rám. Harmadik fiamtól is meg kellett válnom, aki váratlanul, agyvérzés következtében hirtelen elhunyt. Többi szeretteimmel együtt, ezt nekem is el kellett még viselnem. Szívesen meghaltam volna helyette, de Isten így akarta. Legyen meg mindenben az Ő szent akarata.
Most amikor életem végéhez érkeztem, síromra tekintve elmondom azt is a költővel, amit erről gondolok és hiszek:
Aztán tekintve mély sírom éjjelét,
Zordon, de oh, nem – nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád.
Ott is elszórt csontjaimat kezeid takarják.
Én Istenem, hiszek Te Benned, akit az Úr Jézus Krisztus úgy ismertetett meg velünk, mint mennyei Atyánkat. Hiszek, hiszek… hiszek egy Istenben. „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben” (Lk 2, 29). Isten hozzátok, szeretett testvéreim, Isten veletek!”
1958. augusztus 1-től Bessenyei István lett a gyülekezet új lelkipásztora. Emlékeit András bácsiról a következőképpen örökítette meg: „Volt rá eset, ha Mihályfalvára mentem, már félig-meddig úgy mentem be a parókiára, mint egy kicsit ’jogosan haza’. Mindig szívesen beszélgettem elődömmel, a ’jóízű’, öreg András bácsival, akinek nemcsak a nyelvezete volt jóízű, de tiszta volt a szíve is. Aki már csak az emlékeiből élt, az meg akadt bőven. Aki olyan csodálatosan tudta az emlékeit rendezgetni, hogy kihullott abból mind, ami elmarasztaló, minden, ami csúnya és emberhez méltatlan, de csodálatosan mentette át azt az életéből, ami jókedvű, ami mosolyt, életerőt sugároz az emberekbe. Pedig volt nála bánat is elég, de azt el kell felejteni. Ezzel az igazi jóérzéssel a szívében mondta egyszer nekem: - Ha majd erre jársz legközelebb, hozz egy kosarat és szedj annyi meggyet, amennyi kell, hiszen mi már úgysem tudjuk leszedni. Mint tapasztalatlan, naiv fiatalember, aki még a meggyben is megtartó erőt és igazi ajándékot lát, kerestem az alkalmat, meg a kosarat és mentem az ’ígéret földjére’, élve a felkínált lehetőséggel. Addig sohasem tudtam, hogy a rózsa tövis közt terem. Legalábbis nem vettem figyelembe.
Ahogy bejelentkezem a jószándékú András bácsinál az ígéretért, figyelmes lesz azonnal a tiszteletes asszony is a korai, könnyelmű ajándékozásra. Nyomban igyekszik is utánunk a kertbe. Mint hármunk közül a legfiatalabb, mászok felfelé a fára egy létráról. A tiszteletes asszony lentről kapaszkodik a gyümölcs után. Félig udvariasságból, félig jószándékból megpróbálom lebeszélni az ilyen nehéz testi munkáról: - Tessék hagyni, majd mi szedünk és majd könnyebb lesz a kosárból kóstolgatni. Erre ő epésen, fájdalmasnak szánva válaszolt: - Még úgy eszem, ahogy akarom, még az enyém! Menten elhallgattam, mint aki jószándékot vetett, de haragot aratott. Igyekeztem figyelembe se venni az egészet, de lelkemben láttam azt a sok vihart, amely még meg fogja tépázni mindkettőnk szívét.”
Arról, hogy András bácsi még nyugdíjas korában is tevékenyen részt vett az eklézsia építésében, szubjektív hangvételben így emlékezik meg: „Fáradtan, de újult erővel, bizakodva kezdtük elölről Tarcsán az új életet. Ahogy bent a szobában folyt a rendezgetés, pakolgatás, kint az udvaron az ácsok kopácsoltak. Ezen a nyáron a gyülekezet új toronysisakot készítetett. Ezt a munkát elődöm Tőkés András indította el, de az én időmben fejeződött be. Ezt a munkálatot tehát derékba kaptam. A munkálat kiadásánál részt vettem, még a nyár elején, mint adonyi lelkész, de már, mint megválasztott tarcsai lelkipásztor. Gondoltam mégis csak jó lesz idejében bekapcsolódni, legalább, mint puszta szemlélődő részt veszek azon a presbiteri gyűlésen, amelyiken a munkálat kiadódik, mert tudtam, úgyis csak nekem kell azt levezetni. A presbitérium a templomba volt összehívva, ahol megjelentek az árajánlatot beadott mesterek is. A terv az volt, hogy a munkálatot árlejtéssel adják ki. Tehát annak, aki olcsóbban vállalja. Öreg elődöm, ahogy megnyitotta a gyűlést, bejelentette a tárgysorozatot, aztán eltávozott azzal, hogy beszélgessenek, ő mindjárt jön. Ez a mindjárt elnyúlt nagyon hosszúra. Addig a presbiterek majdnem összekaptak az ügyön. Érződött a meneten, hogy a testület kissé fejetlenül önálló lábon áll. Vezetés nélkül intézkedik. Viszont a légkör visszatükrözte ennek a káros hatását is. Végül – jogtalanul – nekem kellett a kezembe venni az ügyet. Úgy, ahogy medret szabni a tárgyalásnak, hogy valahogy intézést nyerjen az ügy. Végül majd bejött az öreg elődöm és nyájasan megkérdezte: - Nos, lelkeim, mit intéztek? Ez a munka volt beindulva és zajlott költözésemkor. Közben én lázasan készültem a beiktatásra és gömbhúzásra. Augusztus 3-án egy szép nyári vasárnapon egész napos ünnep volt Tarcsán. Úgy oldottuk meg, hogy a délelőtti istentisztelete keretében búcsúzott elődöm, aki haláláig a felettes hatóságok irányítására és a presbitérium határozata szerint, egy szobát kapott a lelkész-lakon. Délben volt a gömbhúzás, amely ünnepélyes keretek között zajlott le, amit már én végeztem. Délután ötkor volt az én beiktatásom és este a bankett az udvaron.”
Kulcsár Árpád
Értarcsa