Tizenkét éves gyermek voltam, amikor először mentem Debrecenbe. Az a szép tavaszi nap 1545-ben örökre emlékezetes maradt számomra.
Családommal a partiumi Érmellékről, Nagymihályfalváról jöttünk. Újdonság volt számomra a szekerezés, mert mi addig csak csónakkal vagy tutajjal közlekedtünk. Reméltük, hogy az alföldi emberek szívesen megveszik a Szent Mihály napi vásáron az érmelléki mocsári nádból készült kasitákat. A Váradi-kapun át érkeztünk Boldogfalvára, majd Debrecenbe. Délről céloztuk meg a várost. Ekkor láttam először polgári házakat. Némelyek emeletesek voltak. Nálunk Érmelléken a kúriák voltak a legnagyobb lakóépületek. Azokon kívül a lakosság nádfedeles vályogkunyhókban élt.
A Szent András-templom déli oldalán kezdődött a vásár. Felállítottuk sátrunkat mi is, mely szürke vászonból készült. Úgy láttam, rajtunk kívül még sok céhmester is eljött, hogy eladhassa áruit. Szomszédunk egy pék és egy tímár volt. Az utóbbi bőrtarsolyokat árult, amelyek a szivárvány mindenféle színében pompáztak. A pék árui finomabbnál-finomabb bejglikből, ropogós kenyerekből és zamatos cipókból álltak. Kellemes illatok csapták meg orromat. Összefutott a nyál a számban. A bejgli illata ismerős volt, az otthonira emlékeztetett. Mivel nem volt sok vásárlónk, engedélyt kértem szüleimtől, hogy körbenézhessek. Örömmel tekintettem meg a fazekasok műveit. A kancsók, tányérok nagyon tetszettek. Bárcsak én is ilyen csuprokból ihatnék, mint amilyet itt láttam! A nálunk is használt motívumok: a madár, a virág és a levél már jó ismerőseim voltak. Találkoztam olyan debreceni árusokkal, akik mézeskalácsot kínálgattak. Az édességet mezei virágok díszítették. Biztosan finom lehet, hátha vásár végén kapok én is ilyet emlékbe – gondoltam, s még ott kavargott lelkemben a képzelet, már egy kasitáért cserében egy szívekből álló füzért kaptam. Gondoltam, hazaviszem testvéreimnek. Szeretik a vásárfiát. Később is körbejártam az árusokat, még szöveteket és fali kárpitot árusító néniket is láttam. Többnyire növényi motívumok díszítették azokat: gránátalma, levéldíszek, tulipán, szegfű és tavaszi rózsa. Életemben akkor tapogathattam először bíborszínű selymet. Egy pillanatra nemes kisasszonynak érezhettem magamat. Meglepetésemre egyszer csak egy gazdája kezén pihenő sólymot pillantottam meg. Az erős madár úgy figyelte a körülötte járkáló embereket, mintha zsákmányra lesne. A sólyom el kezdett szemezni velem. Éles, erőteljes tekintetétől kicsit meg is hátráltam. Visszaindultam családomhoz, biztonságra vágytam, no meg feltorlódtak vásárlóink, kellett a segítség.
Délben megszólalt a híres templom harangja. Egyszer csak kürtszóra lettünk figyelmesek. Vevőink szerint Ambrosius püspök volt az. Szentbeszédével igyekezett visszatéríteni a lakosokat a római hitre:
– Kedves testvéreim! – kezdte a hitszónok szabadtéri beszédét. – Kegyelem néktek és békesség Istentől. Ámen. „Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene!” – írja Szent Pál apostol a korinthusi gyülekezethez. Azért szólok most hozzátok, hogy tudjátok meg, ez ige szerint Isten nem zűrzavarban szeretné, hogy éljünk, hanem békességben. Nem akarja, hogy hitbéli szélvészek legyenek hívei között. Tehát ne higgyetek rajtunk kívül másoknak! Ne higgyetek mások tévtanításában! Az eredeti, katolikus vallásunkhoz igazodjatok! „A szentségtörő, üres fecsegők elől pedig térjetek el, mert egyre messzebb mennek az istentelenségben.” – írja ismét Szent Pál apostol. Tehát ne higgyetek semmiféle tévtanító, hízelgő beszédnek, mert az, aki mondja, az is bűnt követ el, de, aki szívébe zárja a hamis beszédet, az még nagyobbat vétkezik. Ne higgyetek az anyaszentegyházat bomlasztó papoknak! Ne hallgassatok a pápát megtagadókra! A Szentháromság mellett a pápa a mi másik vezetőnk. Nem tagadhatjuk meg rendeléseit. Szentségeinket sem! Bűnbocsátó cédulákat is vennünk kell, hogy elhunyt családtagjaink és a magunk lelke az örök dicsőségbe jusson. Továbbra is kérlek benneteket, ragaszkodjatok szent hitünkhöz. Az Úr legyen veletek!
– És a te lelkeddel! – válaszolták hívei.
Emlékeim szerint Ambrosius a maga módján hatásosan szónokolt. Jól kitervelte gondolatait. Nem véletlenül mondott a templom előtti téren beszédet. Tudta, hogy így jobban felhívhatja magára a figyelmet, sok ember hallgatja. Jómagam ekkor már az evangélium szerint reformált hitben éltem, így nem ragadt meg szívemben beszéde. Meggyőződésem amúgy is, hogy a portékákat lehet árulni a vásáron, de nem az igaz hitet. Nem sokkal később a vásári tömegből hirtelen egy pap lépett elő. A szóbeszéd szerint Bálint volt a neve, s már régebben hátat fordított a pápista hitnek. Vitatkozni kezdtek. Sajnos nem minden szavukat hallottam, mert még mindig sok volt az érdeklődő portékáink iránt. De amit hallottam, arra tisztán emlékszem:
– Ilyen hamar más tanításhoz pártoltok, pedig nincsen más evangyélium. De egyesek megzavartak titeket, és el akarnak fordítani Krisztus evangyéliumától. – mondta Ambrosius.
– Ne forgassa ki a szavaimat! Mi nem más örömhírt hirdetünk. Éppen ahhoz próbálunk igazodni, mert a Biblia az alapja hitelveinknek! – így szólt Bálint.
– A pápát megtagadjátok. Milyen dolog ez? Az egyház fejét?
– Ahogyan Pál apostol is írja: „Tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által.” A pápai tételek emberi parancsok és hirdetések. Tehát a pápa rendelései sem olyan fontosak. A pápa nem akar elengedni és nem is engedhet el semmilyen büntetést, melyeket belátása szerint kirótt. A búcsúcédulákat is ő rendelte el. Az ebből befolyó pénzt inkább a szegény emberek támogatására kellene fordítani. A Bibliában nem olvasunk bűnbocsátó cédulákról, tisztítótűzről, a mennyországba ezek nélkül is bejuthatunk. A búcsúcédulák csupán a pápa anyagi haszonszerzését szolgálják.
– Mint pap te is felesküdtél az említett tanokra. Nem tagadhatod meg az egyház fejének rendelését!
– Igenis megteszem! A búcsúk is fölöslegesek. Tévednek azok, akik azt hiszik, a búcsú folytán bűnöktől szabadulnak.
Ekkor egy vásárló a kérdéseivel megzavart, de valamivel később Bálint pap szájából még ezt hallottam:
– Péter is ezt írja első levelében: „Sőt amennyire részesültök a Krisztus szenvedésében, annyira örüljetek, hogy ő a dicsőségének megjelenésekor is ujjongva örülhessetek”; „mindnyájan egyféleképpen szóljatok, és ne legyenek közöttetek szakadások: gondolkodásotokban, meggyőződésetekben jussatok egyetértésre.” Ne legyen reám irigy, amiért a debreceni lakosok közül is sokan igazat adnak nekem.
Később arra lettem figyelmes, hogy Ambrosius hangosan felkiáltott, és ezt mondta:
– Kálvin tanaiból sohasem lesz vallás! – majd letépett egy ágat az útszéli líciumbokorról és beszúrta a földbe, épp az akkori papi lak ablaka alá, és így folytatta: – Akkor lesz valami ebből az új hitből, amikor ez a földbe szúrt líciumvessző fává nő!
Bálint pap erre így válaszolt: – Akkor fa lészen belőle!
Ez a mondat mind a mai napig itt cseng a fülemben. Sajnos az elkövetkező években nem tudtam árulni a Mihály napi vásáron. Édesapám meghalt, s így családom szegényebb sorsra jutott.
Később, mikor már én is családot alapítottam, életemnek harmincadik évében, ismét eljutottam Debrecenbe. Jómagam lettem gyülekezetem kántora. Mivel Nagymihályfalva iskolája is a Debreceni Kollégium partikulájává vált, rektort kellett kérnünk a tiszteletes úrral a helybéli iskolának. Szívesen fogadtak minket és ki is segítettek bennünket. Aznap elcsodálkoztam azon, hogy a líciumvessző már kisebb fává cseperedett.
Most, hogy életemnek alkonyán járok, s a 90. évemet taposom, csak dédunokáim mesélnek a líciumfáról*, ami elmondásuk szerint már komoly fává növekedett. Nekik megadatott, hogy Debrecen híres kollégiumában tanuljanak.
Az az egyetlen álmom, hogy halálom előtt még egyszer láthassam a líciumfát, vajon fává nőtt-e a szemtanú, amely egykorú saját és gyülekezetem hitével…
Itt szakad meg az a töredékes kézirat, amelyet anyai dédnagyanyám padlásán találtam, aki nemrégiben halt meg 98 évesen. Nagymamám meg van győződve arról, hogy a szöveget valamelyik ősünk írhatta a 16-17. század fordulóján, hiszen a családi emlékezet úgy tartja, hogy őseink között már a reformáció századában is akadt néhány írástudó kántor, tanító és lelkész. Olykor elgondolkodom azon, vajon teljesült-e e szöveg írójának utolsó vágya, láthatta-e még egyszer a fává nőtt ördögcérnát (mert hát sokféle neve van nyelvünkben ennek a szívós cserjefélének)?!
(*) A líciumfa napjainkban is minden tavasszal virágzik. Mára már teljesen benőtte az egykori papi lak vasrácsos ablakát. Az épületet régen lebontották, csupán a rácsozat maradt meg belőle. Aki a reformáció egyik csodáját látni szeretné, az feltétlenül nézze meg. A líciumfa még most is a Nagytemplom nyugati csücskénél zöldell. Talán épp azon a helyen, ahol az említett vita folyt. Személy szerint én is tizenkét évesen csodáltam meg először ezt az iszalagot, amikor Érmihályfalváról Debrecenbe hoztak szüleim. Azóta is érdekel eredete, legendája. Refis gimnazistaként sokszor sétálok el előtte, és mindig újra és újra csodálattal tölt el eredete. A hagyomány szerint a líciumfa szemtanúja volt a reformációnak, és ha az Isten is úgy rendeli, még sokáig fog virágozni ott.
Balázs Eszter,
Érmihályfalva
(A novella a Magyarországi Református Egyház Zsinatának Reformációi Emlékbizottsága által meghirdetett országos novellaíró pályázaton I. díjat nyert. A szerző Balázs Eszter, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziuma és Diákotthona 10. D. osztályos tanulója.)