Adalékok a magyar református gályarabok történetéhez

Az 1600-as évek közepén Magyarország területének jó része osztrák közigazgatás alatt volt, de ennek ellenére saját törvényei által kormányzott ország. A bécsi udvar annak érdekében, hogy Magyarországot teljesen bekebelezze, igyekezett rendre megszüntetni az országgyűlés jogkörét, a vármegyék önkormányzatát, a nemesi előjogokat. Az 1670-es évek elején szélnek eresztették a magyar katonákat, a javarészt osztrákokból álló katonaság szállta meg az országot. A magyar lakosság adóját 30-60%-al emelték. Az elnyomó intézkedések következtében 1672-ben kurucfelkelés tört ki az országban.

A katolikus egyház a felkelés okának először a felemelt adót tartotta, majd később az ellenreformáció igazolására a protestáns, vagyis az evangélikus és református papokat vádolta a lázadás kitöréséért. A vád szerint ők lázították fel az ország népét a bécsi udvar ellen. A hamis vád legfőképpen arra volt jó, hogy ezzel igazolják jelszavukat: Magyarországot koldussá, majd katolikussá, végül németté kell tenni. Ezzel kapcsolatban tudnunk kell, hogy a reformáció mozgalmának következtében a magyar lakosság mintegy 70%-a kilépett a katolikus egyházból, és református vagy evangélikus lett. „Olyan kötelet fonunk a protestánsoknak – dicsekedtek – amelyet ha nyakukba ránthatunk, soha többé vallásuk lábra nem áll”.

E tervnek lett a következménye az az évtized, az 1671–1681 közötti időszak, amely a magyar történelembe „gyászévtized” néven került be. Egyre-másra elvették a református templomokat, s a híveket a katolikus hit felvételére kényszerítették. Az ellenszegülőket sokszor egyszerűen megölték. Az evangélikus és református egyház megsemmisítése érdekében Zakariás prófétát idézték: verd meg a pásztort, és eloszlanak a nyáj juhai (Zak 13,7). Az üldöztetés ezért legnagyobb mértékben a lelkészeket és az egyház tanítóit érte. Két példát idézek, mielőtt rátérnék a gályarabságra elhurcolt prédikátorok történetének ismertetésére.



Száki János ekelei és komáromi lelkészt hamis vádak alapján, mely szerint fel akarta gyújtani a komáromi katolikus kolostort, halálra ítélték. A kivégzést a következőképpen hajtották végre: először egy katolikus szerzetes forró ónt öntött a fejére, majd mezítelen testét viaszos, kénes ruhába tekerték és meggyújtották. Elevenen égették el, utána a feleségét is lefejezték. Csepregen vasárnapi istentiszteletre gyűltek össze a reformátusok. A lelkész a várva-várt békéről beszélt, amelyre oly szükség volt a száz sebből vérző országnak. Idézek a prédikációból: „a nagy Isten szerelméért, a Jézus Krisztus vére hullásáért arra kérek minden katolikus, lutheránus és kálvinista keresztyéneket, hogy félretévén a rettenetes vallási gyűlölséget, kövessük a szent szeretetet és az egymás között való jó békességet. Ha nem egyéb, indítson bennünket erre a mi édes hazánknak utolsó veszedelemben forgó sorsa. Ha lehet, a magunk két kezével ne temessük el azt… Ne legyenek áldottak azok az emberek, akik a vallásnak különbsége miatt a hazafiak között visszavonást, gyűlölséget, háborúságot szítanak. Ellenben akik a keresztyéni szeretet szabálya szerint járnak, azokon békesség, irgalmasság…” Eddig jutott a prédikációjában a lelkész, amikor nagyot reccsent a templom ajtaja s német katonák özönlöttek be a templomba. Rátámadtak a hívekre. Káromkodás és ének, vér és könny keveredett egymással. Egy negyed óra alatt az egész gyülekezetet lekaszabolták. Azt, hogy az áldozatok istentiszteletre gyülekeztek egybe, semmi sem jelezte már, csak a számrakó táblán két fehér szám, a 27 Zsoltár 2. verse. A prédikáció előtt énekelték: „hogyha táborral körülvennének is, De mégsem félne semmit én szívem, Ha szintén ellenség közt volnék is: Őbenne vetném mégis reményem. Egy dolgot kívántam én az Úrtól, Melyet még most is kérek nagy bízván: Hogy lakhassam az Urnak házában, Míg e földön élek jóvoltából.”

Még egy adat csupán az üldöztetéssel kapcsolatban: Magyarországon 1 év alatt, 1674-ben 50 000 reformátust és evangélikust kényszerítettek ítélet terhe alatt egyháza elhagyására s a katolikus hit felvételére. 1673-ban felállították Pozsonyban a Rendkívüli törvényszéket, vagy, ahogy nevezni szoktuk, a Vértörvényszéket. Magyarország minden református és evangélikus lelkészét, tanítóját e törvényszék elé idézték. Szerencsére a budai török basa nem engedte el a fennhatósága alatt levő tiszántúli területen élő szolgákat. Erdély pedig önálló fejedelemség volt, így az idézés ide sem terjedt ki. De így is több mint 250-en jelentek meg Pozsonyban, semmit sem gyanítva. A per pár hétig tartott. Védőügyvédjük se volt eleinte. A felettük ítélkező bírák katolikus érsekek, püspökök, papok voltak. 179 hamis tanút állítottak ellenük. „Jó, hogy nem volt rajtunk kalap – írja az egyik lelkész – mert hamis vádjaiktól a kalapot a hajunk felemelte volna”.



A legfőbb vádak a következők voltak: nyilvános felkelést szítottak, s ezzel a felségsértés bűnét követték el, továbbá nem tisztelik a szenteket, s a szentek képeit lábbal taposták, Istent szidalmazták. Voltaképpen egyetlen bűnük és hibájuk az volt, hogy nem katolikusok voltak. Három lehetőség között választhattak. Először lemondanak minden egyházi szolgálatukról, és így az országban maradhatnak. Másodszor, ha folytatni akarják lelkészi vagy tanítói hivatalukat, akkor csak az ország területén kívül tehetik meg. Ebben az esetben 15 napon belül el kell hagyják az országot. A harmadik és utolsó lehetőség az volt, hogy térjenek át katolikusnak, s mint katolikus papok tovább folytathatják szolgálatukat. Aki az egyik lehetőséget sem fogadta el, arra hazaárulás címén halálos ítélet várt.

A több mint 250 lelkész és tanító jó része vagy lemondott szolgálatáról, vagy külföldre távozott, vagy pedig elhagyta hitét. Kilencvennégyen kitartottak hitük és szolgálatuk mellett, s ezek halálos ítéletet kaptak. Rögtön börtönbe zárták őket, s ezzel olyan szenvedések sora kezdődik el számukra, amelyek még mesének is rosszak. Nehéz volt a fogságuk a börtönök szűk volta miatt. Az ajtón négykézláb csúszva mehettek be. Bent nedves szalma volt a földön, amelyben hemzsegett a béka, szúnyog, légy, tetű, poloska. Se éjjel, se nappal nem volt nyugalmuk. Olyan szűk volt a hely, hogy felváltva pihenhettek. Télen lehetetlen lett volna kibírni a hideget, ha egymás lehelete nem melegítette volna őket. Egymás hátára feküdtek vagy a szemétbe bújtak bele. Mikor a foglyokat a munkáról visszavezették, se kérésre, se pénzért nem kaptak engedélyt, hogy kimenjenek. Ezért az emberi ürüléktől majdnem megfulladtak. Ehhez járult a puskapor szaga, amelyet a katonák éjszaka sokszor a cellákban meggyújtottak. Ettől sokszor elájultak. Amikor a börtönparancsnok látta, hogy mennyire leromlottak, levelet írt a bécsújhelyi katolikus püspöknek azzal a megjegyzéssel, hogy ő nem felel Isten és az emberek előtt a foglyok esetleges haláláért. A püspök válasza ennyi volt: „ne félj attól, hogy meghalnak, ha pedig mégis, annál jobb, elég nagy a határ, ott elférnek”.



Kemény volt a fogság a kényszermunka miatt. Különböző munkára fogták őket. Vécéket takaríttattak velük, talicskával hordták az árkokba. A pápai református iskola igazgatója gyönge lévén arra, hogy talicskát toljon, egy vállára rakott edényben kellett hordja az emberi ürüléket, úgy hogy nemcsak a keze meg a háta, hanem a feje és a nyaka is mocskos lett. Majd istállókat kellett takarítaniuk, meszet, követ, homokot hordtak a kőműveseknek, utcákat, udvarokat takarítottak. Ha nem volt új munka, az általuk épített töltéseket kellett lehordják, vagy búzát, zabot, árpát rostáltak. Kora reggeltől késő estig dolgoztatták őket katonák őrizetében, akik parancsot kaptak, hogy állandóan verjék őket csomóba kötött vizes istránggal, vesszővel, puskatussal. Esőben, forróságban, hóban állandóan dolgoztatták őket. Nyáron árnyékba, télen tűz mellé nem engedték őket. Közben lábukon állandóan rajta volt a bilincs.

Nehéz volt a fogság az élelem elégtelensége miatt. Majdnem két évig tartó fogságuk alatt csupán kenyeret és vizet kaptak. A kenyér is sokszor féreggel, léggyel vagy egérpiszokkal volt tele, sokszor keletlen, sületlen és kemény volt. S mégis, ez a kenyér is részben az éhség miatt a legfinomabb falatnak, a munkától való fáradtság miatt a legjobb ízűnek tetszett nekik. Ritkán történt meg, hogy saját pénzükön egyszer-egyszer húst vásárolhattak. Nehezítette fogságukat az állandó hitbeli zaklatás is. Minden könyvüket elvették, még a közös imádkozás is tilos volt. Gyakran kényszerítették őket a katolikus miséken való részvételre. Mivel nem akartak bemenni a templomba, sorra végigverték őket. Elhatározták, hogy a templomba bemennek, de ott le nem térdepelnek és a képeket nem imádják.

Sokszor az egész istentisztelet egy veszekedés volt. 1674 júniusának egyik vasárnapján többüket hajuknál fogva, mert másként nem lehetett, húzták a templomig s ott addig verték őket, míg a pálcák össze nem törtek a hátukon. „Ördög lakik bennetek, és azt a legjobb pofonokkal kihajtani” – mondták a katonák. A veréstől két öregebb lelkész, Szilvási András és Túróczi András vérbe fagyva maradt a földön, mit se törődtek, behúzták őket a templomba s így kellett végighallgatniuk az istentiszteletet.



1675 februárjában ugyanilyen okból Kocsi Csergő Bálintot tüzes fáklyával verték meg, a hetven éven felüli Illés Gergelynek a fejét törték be, Harsányi Istvánt pedig úgy megütötték, hogy két óránál is többet feküdt a földön halott módjára.

1675 márciusában 41 lelkészt útnak indítanak Olaszország felé, hogy gályaraboknak adják el őket. Korra és betegségre való tekintet nélkül a csúszós, vízzel-hóval teli úton hajnaltól éjfélig hajtották őket. „Mint marhák lépkedtünk a béklyóban, úgyhogy a legtöbbnek feldagadt, másoknak kisebesedett a lába” – írják visszaemlékezésükben.

Útközben négyen bele is halnak lábsérüléseikbe. Akiknek nem volt lábbelijük, a köveken a bilincsektől felsebzett lábukból folyó vérrel jelölték az utat. Hajtva, gyakran ütve-verve, könnyekkel és imákkal esdekeltek a halálért, de hiába.



Miskolczi Mihálynak az úton úgy feltörte a bilincs a lábát, hogy az teljesen elüszkösödött. Az olaszországi Pescarából pokrócban kellett vigyék társai. Közben így imádkozott: „Ó, irgalmas Isten, kinek szent szolgálatában, ha nem is oly tökéletességgel, mint kívánni lehet, de erőim szerint, minden igyekezetemmel és jó lelkiismeretemmel szolgáltam 25 éven át, könyörülj meg rajtam és a szidalmak, gyalázatok, nyomorúságok völgyéből bocsáss el engem és engedj nekem a Te országodban nyugalmat, tisztességet és dicsőséget. Ámen.” Egy Maximilian Ploss nevű káplár haldoklása közben is megütötte. Theátéban börtönbe került, és itt is halt meg. Különben Theátéból már hattal kevesebben indultak tovább.

Kóródi Jánost, amikor már jártányi ereje sem volt, rávette a katonai parancsnok, hogy térjen át katolikusnak, s visszatérhet Magyarországra. Áttért, de lelkiismerete nem hagyja nyugodni, s visszavonta ígéretet. Bosszúból addig ütötték, amíg belehalt. „Bőre úgy lógott összeaszott hatalmas testén, mint az ing lecsüngő ujja”. Huszti Mihálynak a börtön földjén való állandó fekvéstől húsa a derekán és a vállán csontig elrothadt, és darabonként esett le róla.

A theátéi börtönben maradottak ételt nem kaptak. Kivert kutyákhoz hasonlóan álltak a többi rab előtt abban a reményben, hogy vetnek nekik egy-egy darab kenyérhéjat, vagy lerágott csontot. Sokszor barack vagy szilvamaggal, hagymaszárral, dinnyehéjjal, csigával kellett megelégedniük.



A Nápoly felé vezető úton sikerült három lelkésznek megszöknie. Götz Mihály útközben kiszenvedett. Holtestét az út mellett hagyták. Nápolyba érve fejenként 50 aranyért gályaraboknak adják el őket. Nyakukra tüzes vassal bélyeget sütöttek. Még hajóra szállás előtt a kikötői munkák során elvesztik újabb társukat. Paulovics Mihályt egy félreértés miatt – nem értették az olasz nyelvet, s amikor szünetet rendelt el a parancsnok s ő tovább dolgozott – úgy összeverték a fejét és meztelen testét, hogy pár nap múlva belehalt. Holtteste három napig hevert a nápolyi kórház udvarán, majd a tengerbe dobták. A vihar azonban partra vetette, ahol kutyák és égi madarak martaléka lett. Temetési igéjeként a következőt hagyta meg: „Vessed az Úrra a te terhedet, ő gondot visel rólad…” (Zsolt 55,23). Még eltemetni sem engedték.



Negyvenen indultak el Magyarországról, de már csak harmincan szállhattak hajóra. Mi is volt a gálya? Egy általában 36 m hosszú és 6 m széles hadihajó. A hajót az az 52 pár, 10 m hosszú evező hajtotta, amelyet lapátonként 3-6 ember, összesen 200 elítélt bűnöző vagy rabszolga húzott. Ruháikat elvették és a padhoz láncolták őket. Életük végéig, a gályarabok 90%-a ettől a padtól többet meg nem szabadult. Azon pihentek, aludtak életük végéig. A raboknak minden nap 20 órát kellett evezniük. A súlyos oldalevező majd kitépte a karjukat. A gályán halotti csend uralkodott. Szájukat egy rugós, körte alakú vassal tömték be, nemcsak azért, hogy ne beszélgethessenek, hanem főként azért, hogy az evezéssel járó kínok miatt nem üvölthessenek. Az állandó hallgatás miatt a rabok leszoktak az emberi beszédről, s a hajóra lépő idegent hu-hu-hu dünnyögéssel fogadták. Ehhez járult az, hogy munka közben bikacsökkel és korbáccsal verték meztelen hátukat.

Gondolatban egy-egy fohász szállt fel a gályarabok ajkáról a zsoltár szavaival: Míglen felejtesz el, Uram, Míg nem emlékezel rólam? A Te orcád én előlem Örökké elrejted-e tőlem? Mire nem könyörülsz rajtam?

Tinkovitz evangélikus lelkészt a Szent Hilárius nevű hajóra osztották be. Viharba kerültek s három napig hánykolódtak a hullámokon. A veszély elmúltával a hajó kapitánya felhozatta a fedélzetre Szent Hilárius képét s elrendelte, hogy mindenki térdre hullva imádja. Tinkovitz nem borult le a kép előtt, s ezért a kapitány a kardjával rávágott, hogy azon nyomban összeesett és meghalt. Mellén, egy kis zsinegen függő dobozt találtak. Pénzt gyanítva felnyitották, de csak egy darab papír volt benne ezzel az igével: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam: végezetre eltétetett nékem az igazság koronája, melyet megád nekem az Úr ama napon, az igaz Bíró…” (2Tim 4,7‑8a). 

Közben az európai közvélemény megmozdult a gályarabok érdekében. Különösképpen egy velencei orvos, Zaffius Miklós tett sokat érdekükben. Levelet írt Angliába, Svájcba, Hollandiába, Bécsbe, Erdélybe, Spanyolroszágba az érdekükben. Végül is Lipót osztrák császár elrendelte ügyeik felülvizsgálatát. De mégsem neki, hanem a református Hollandiának köszönhették kiszabadulásukat. 1676. február 12-én szabadultak ki, s a holland Michiel de Ruyter tengernagy vette fel őket hajójának fedélzetére. Az életben maradtak száma ekkor már csak 25 volt.

A szabad gályarabok első dolga az volt, hogy együtt elénekelték a 116. zsoltárt, amely így kezdődik: „Szeretem és áldom az Úr Istent, mert meghallgatá az én beszédemet… könyörgésemre hajtá kegyes fülét, melyért imádom őtet naponként.” Magyarországra nem térhettek haza. Az evangélikusok Szászországban, a reformátusok Svájcban és Hollandiában telepedtek le.

A Magyarországon börtönben maradt lelkészek közül húszat 1675. július 2-án szintén útnak indítottak Nápoly felé, hogy a gályarabságban kövessék társaikat. Az Európában kialakult háborús helyzet miatt csak az olaszországi Buccaráig jutottak el. Itt börtönbe kerültek. Nyakuknál fogva összeláncolták őket, s majdnem derékig erő vizes mocsokban tartották őket. Nyolcvan napon keresztül sötétségben voltak, napfényt egyáltalán nem láttak. Közben három lelkész meghal, s a fenyegetések hatására tizennégyen elhagyták vallásukat és beléptek a katolikus egyházba. Csupán öt tartott ki hite mellett, akik, amikor kiszabadultak, már valóságos hullák voltak, s a börtönből csak hordszéken vagy lepedőkben tudták őket hazavinni.