Vakációs gyermek-bibliahét Értarcsán

Ismét elérkezett az évnek azon része, amikor más alkalmaktól eltérően, egyedi módon szólíthatjuk meg gyülekezetünk gyermekeit a Vakációs Gyermek-bibliahét keretén belül. Ennek kapcsán gondoltam vissza arra az időszakra, amikor még én is egy voltam a gyereksereg közül és izgatottan vártam vajon idén milyen bibliai történetekkel készülnek? Ismerem-e, vagy most hallom majd először? Arra is gondoltam: Könnyebb volt-e gyerekként megtartani a kapott tanítást? Könnyebb volt-e alkalmazni a hallottakat a hétköznapokban? Mindezeket az emlékeket az első napi téma juttatta eszembe, ami az engedelmesség volt. Elsőre szívesen mondtam volna magamnak, hogy kisgyermekként mennyivel egyszerűbb volt gyakorlatba ültetni az ige üzenetét, mivel nem terheltek más kifogásokkal teli gondolatok, nem nehezedtek rám más terhek. Azonban a csodálatos halfogás története rávilágított arra, hogy a csoda megéléséhez minden időben ugyan olyan mértékben van szükség engedelmességre. Kicsikként is, nagyokként is nehéz megszakítani a napi rutint, megállni egy pillanatra a hétköznapok egyformaságában és egy kevés engedelmességgel megélni a csodát, kihúzni a teli hálót. Az ember könnyen megreked a saját gondolataiban, amikor amúgy is annyi tennivaló szorul egy napba, minthogy megcsendesedjen és engedje, hogy Krisztus útba igazítsa, ami már önmagában a csoda. Ezzel az engedelmességgel vetettük ki idén is hálónkat a Vakációs Bibliahét alkalmával, hogy minél több gyerek kezdje el követni Jézust, mint ahogy az első napi történtben Péter is tette.

A hét második napi témája a bizonyságtétel volt. Kik is lennének jobb alanyok a bizonyságtétel befogadására, mint a gyerekek? A lábmosás története „kényszerít”, hogy ne egyszerűen csak szavakkal vagy énekekkel valljuk meg a kicsik előtt Krisztust, hanem gyakorlatban, mint ahogy Jézus is tette. Akkor mossunk lábat 30-40 gyereknek? Mit fognak megérteni belőle? Talán szeretet, mivel a legkisebbeknek még a szülei mossák meg a lábukat? Vagy egyszerűen egy vicces szórakozásba fullad az egész tevékenység? Ilyen környezetben talán a lábmosás lényegét olyan leereszkedő szolgálattal lehetne megértetni, amikor a felnőttek őszintén belátják, hogy ők sem tökéletesek, hogy ők sem tudják mindig követni Jézust, hogy nekik is ugyan annyira van szükségük a megtisztulásra, mint a gyerekeknek és fordítva, ahogyan egykor a tanítványoknak szüksége volt a lábmosásra. Ezen a ponton mindannyian egy szinten vagyunk, tanítók és tanítványok egyaránt gyengék és kiszolgáltatottak, akik mind szomjazzuk azt a semmihez nem mérhető szeretet, amikor maga a Krisztus szolgál nekünk. Micsoda biztonságban van az, akinek ezen a szinten van köze Jézushoz! Az ilyen őszinte bizonyságtétellel válnak hitelessé az oktatók a gyerekek szemében.

Negyedik napi témánk a megbízatás volt, amit ezúttal Péter árulásának szemszögéből értelmezhettünk. Az általános árulásnak megvan az a tulajdonsága, hogy nagyon gyorsan történik. Jó esetben mindenkinek az életében volt már olyan személy, akire felnézett, akit tisztelt, vagy valami miatt megszerette és elhatározta, hogy nem fog róla rosszat mondani, nem fogja rossz hírét kelteni, nem árulja el, ha bizalmasabb információ birtokában van, és nem utolsó sorban nem tagadja le, hogy ismeri, ha esetleg kínos helyzetbe kerül miatta. Ilyen és ehhez hasonló szituációval már gyerekkorban találkozunk. Azonban az árulás aktusában, a helyzet nyomása alatt nem is tűnik igazi árulásnak az árulás, mivel olyan hirtelen történik az egész. Csak a szorongattatás miatt mondtuk, amit mondtunk, igazából nem is úgy gondoltuk, csak megjátszottuk az egészet, nekünk valójában nem ez a véleményünk. És még folytatódhatna a sor a számtalan kifogással, amivel nyugtatjuk lelkiismeretünket, egészen addig, míg az ige rá nem döbbent bennünket, hogy hűtlenek vagyunk. Ez az a pont, amikor alkalmassá válunk Isten megbízatására, amikor tisztában vagyunk bűnös emberi állapotunkkal és az ebből következő alázatban próbáljuk teljesíteni, amit Isten ránk bízott. Isten megbízatásának teljesítéséhez, nem csak bátorságra, kitartásra és harciasságra van szükség, hanem elsősorban alázatra; ezt próbáltuk átadni gyermekeinknek is.

Az utolsó, befejező napra mi lenne alkalmasabb téma, mint a misszió? Ahogy járunk-kelünk a világban, annyi szomorú, csalódott és elkeseredett emberrel találkozunk, és még fájdalmasabb, ha gyermeket látunk ilyen állapotban. Néha olyan szívesen mondanánk nekik valamit, amitől vidámabbak lesznek, azonban a „Ne lógasd az orrod! Minden rendben lesz” kevésnek bizonyul. Csak akkor lehetünk örömmondóak, ha Krisztus szeretetét hirdetjük. Így volt ez Kornéliusz esetében, aki félte az Istent, és később Péter missziójának hatására megismerték a Megváltót, és megkeresztelkedett egész háza népével. Legközelebb, ha megkeseredett emberrel találkozol, legyen kicsi vagy nagy, mondd el neki, hogy ismered a Megváltót, és ő az egyetlen, aki valódi megoldása van a gondjaidra. Ez az egyetlen hatásos tanács. A misszió minden hívő ember kötelessége, kicsiké és nagyoké egyaránt. 

Isten kegyelméből 30-40 gyerekkel foglalkozhattunk a hét minden napján, megismertetvén velük új bibliai történeteket, vagy új szemszögbe helyezve a már ismerteket. A programban volt még sok szabadtéri játék, kézimunka, valamint tízóraizás a gyülekezeti felajánlások jóvoltából. A hetet a szülők délutánjával koronáztuk, amit a vasárnap délutáni istentisztelet keretén belül tartottunk meg, amikor a gyerekek bemutathatták mit tanulnak a hét folyamán énekek, jelenetek, aranymondások által. Isten adjon növekedést az elszórt magokra!