100 éve született Jakab Sándor (1916‑2012)

„Egy reggel (1958-ban) két kisfiam, Józsi és Janika lihegve szaladtak hozzám, s alig hallhatóan súgják a fülembe: – Édesapám, a kapuban megállt egy autó, és katonák szálltak ki belőle, mintha idejönnének... – Pár pillanat múlva már előttem álltak a (kommunista) párt titkárával együtt. Megmutatták a letartóztatási parancsot, s kicsi lakásunk minden zugát felkutatták. Négyhónapos kisfiammal az ölemben figyeltem nagy rendszermentő buzgalmukat. Összeszedtek néhány evangéliumi füzetet, feleségem kézzel írott énekfüzetét. Ennyi volt a nagy »hadizsákmány«. Elvették a bibliámat. Az édesanyáméra is szemet vetettek, de ő kikapta a kezükből: – Ez az enyém – szólt harciasan –, ezt már nem engedem!”

„Kihallgatóm az »összeesküvés« felől faggatott. Csak azt felelhettem: a mi szervezkedésünk bibliaolvasásból, imádkozásból, a betegek látogatásából állott. A magyarországi Bethánia szövetséget említette, amely az államrend megdöntésére tör. Ennek lennék én is tagja. Ilyen értelmű jegyzőkönyvet vett fel. Amikor megtagadtam a hemzsegő hazugságok aláírását, a becsengetett, képzett pofozóemberük igyekezett megpuhítani. Cellatársam a kinti politikai helyzetről várt tőlem információt, én azonban Isten szeretetéről tájékoztattam...”

„Íme, az ember! A kommunista rendszer teljesen önkényes értelmezése szerint politikai vétkesnek bizonyult valaki, ha ki merte nyitni a száját panaszra, ha vallásosabb volt, mint más, ha nyíltan is meg merte vallani a hitét, ha bármiben is ellentétbe került a mindenható párttitkárral. Sokan a kommunista pártbeliek közül is börtönbe kerültek, ha az irányvonaltól némileg is elhajoltak. Nem volt kegyelem. Azok, akár párton belüliek, akár párton kívüliek, akiknek nem volt Krisztusban hitük jobban szenvedtek, mint mi. Kétségbeestek és összeomlottak.”

„1964. július havában bejelentették szabadulásunkat. Sokan a földet csókolták. Főleg, akik 20 éve ott voltak. Mindenkit még egyszer kihallgattak, s igyekeztek kicsikarni olyan aláírást, amellyel besúgásra kötelezik el magukat. Naponta 40-50 fogoly szabadult. Július 21-én én is sorra kerültem. Buzgón könyörögtem, nehogy gyenge legyek megtagadni az aláírást, s ezzel megterhelném lelkemet. Megfenyegettek, hogy ismét visszakerülök. Gondoljam meg, mit beszélek. Feleletem ennyi volt: ezt eddig is meggondoltam. Ajánlatukra nem került sor. Kihallgatóm a gépírónő felé fordult, s a személyi lapomba beírta: „Megerősödött hitében.” – Isten meghallgatta kérésemet.”

„Július 24-én délután 2 óra tájban hazaérkeztem. Gyermekeim az udvaron játszottak. – Ki lakik itt? – kérdeztem. – Jakab Sándor – felelték egyszerre. – Megengednétek, hogy megpihenjek egy kissé? – Tessék bejönni, édesapám! – felelte a nagyobbik. A háziak előkerültek, és a szénás csűrbe mentünk. – Tudjátok-e még azt az éneket, amit utoljára tanultunk? – Nem felejtették el. És felhangzott az ének: Rád bízom, Uram, magam, Teveled szégyen nem ér, csalódás nem éri azt, aki Tebenned remél...”

„Egyszer egy orvostanhallgató a Duna deltánál megkérdezte: »Hogy lehet itt így örülni? Én nem tudom hogy örültem-e, csak nem voltam elkeseredve. Mert az én Uram mindig vigasztalt az Ő Lelke által, és az igéje által nem csak vigasztalt, hanem erősített és bátorított is. Ha éhes voltam, ha fáztam, vagy gyötörtek valamivel, olyankor magamnak emlegettem az igét: jó az Istent félnem, megelégedéssel «.”

„Történt egyszer, hogy egy ember, aki többször hallotta tőle az igét, azt mondta, hogy neki nagyon tetszik, amit tőle hall. Csak attól fél, hogy nem fog tudni ezen az úton járni, erre nagytatám megkérdezte tőle: – Látja-e ott azt a kerítést? – Igen – volt a válasz. – Ha én elindulok oda, lehet, hogy elesek kétszer-háromszor, de ha az úton esek el, akkor az Úr felállít, és odaérek, de ha maga el sem indul, akkor nem fog odaérni soha.” (ifj. Jakab János)