Tizenkét nap a Nagy Tavaknál

2015 októberében szűk kéthetes látogatáson voltam Észak-Amerikában.

Utam először Torontóba vezetett, ahol szembesültem, hogy milyen egy óriási metropolisz, hatalmas sugárutakkal (a városon belül akár 30-40 kilométer is lehet a két széle között), jól szervezett tömegközlekedéssel és tele mindenféle színes emberrel. 18-án, délelőtt a Torontói Első Magyar Református Egyház templomában szolgáltam, helyettesítettem a parókus lelkészt. Mivel a világ nagyon kicsi, máris két erdélyi ismerőssel találkoztam, akik a 80-as években telepedtek le Kanadában.

Délután az United Church (Kanada legnagyobb protestáns egyháza) egyik kis magyar református templomában gyűltünk össze ünnepelni, a gyülekezet 95 éves jubileumát. A helybeli református lelkész mellett még az egyik magyar baptista és magyar pünkösdista gyülekezet vezetői is köszöntőt mondtak, velem egyetemben. Az ünnepség ünnepi, magyaros ebéddel folytatódott, ahol Perje Csaba érmelléki származású, Bécsben élő barátom volt a főszakács. Egyébként, ha fogalmazhatok így, ő volt a kanadai utam „értelmi szerzője” és megszervezője.

A következő héten az Egyesült Államokban szolgáló Tóth Péter lelkipásztor barátom meghívására Ohio államba érkeztem. A Niagara vízesést immár az amerikai oldalról is megtekinthettem, minekutána a bevándorlási hivatal tisztje kegyeskedett 90 napos turistavízumot adni, holott, jogában állt volna akár megtagadni is a belépésemet.

Elyriában volt a szállásom, másnap reggel bementünk Lorainbe, ott szolgál egy magyar református templomban Péter. 

 

Délelőtt a közeli Clevelandbe utaztunk, ami a XX. században a második legnagyobb magyar város volt Budapest után. Rengeteg magyar települt oda, külön városrész volt nekik magyar boltokkal, vendéglőkkel és templomokkal.

Először a pár hónapja üresen álló, eladásra kínált lutheránus templomot néztük meg. Mint általában az amerikai templomok, ez is multifunkcionális épület, konyhával, ebédlővel, színpaddal, könyvtárral. Tamásy Éva lelkésznő elmondása szerint a gyülekezet megcsappant, és már nem képes fenntartani az épületet. Innen abba városrészbe mentünk, ami valamikor magyar volt. A buszsofőr megtanulta a magyar állomásneveket és úgy mondta be a megállókban, a színesbőrű postás is megtanult magyarul. Ehhez képest most azon a környéken csak színesbőrűek élnek. Rengeteg a romos ház, a lepusztult utca, a közbiztonság a mélyben van, sok a drogos és a bűnöző.

A református nagytemplom, amely méreteiben a Debreceni Nagytemplommal vetekedett most a színesbőrű baptisták temploma. Még szomorúbb a mellette álló lutheránus templom sorsa. 2006 óta üresen áll. Hatalmas szép kőtemplom, amiben, mintha belül megállt volna az idő. Csendes könyvtárszobák, üres szolgálati lakások, hatalmas konyha, színházterem, klub, óvoda, gyönyörű festett üvegablakok. Az építők millió dollárokat fektettek bele ezekbe az épületegyüttesekbe. Ma örülnek ha százezerért megvenné valaki. Egy dicső múlt, egy néhai pezsgő társadalmi és egyházi élet tükörcserepei hevertek szanaszét a néptelen termekben. Egy pillanatra összeszorult a szívem: vajon odahaza is ez vár az elnéptelenedő templomainkra? A kesergésre nem volt idő, felkerestük a magyar emlékhelyeket és szobrokat a nagyvárosban.

Kedves kísérőnktől elbúcsúztunk estére egy angol anyanyelvű család vendégei voltunk, eladásra előkészített házukra kértek áldást, illetve a sikeres tranzakcióra és az új lakókra. A hatalmas Erie tó mögött lebukott a nap és mi is a szállásra tértünk.

Másnap üditő volt látni a két még működő clevelandi magyar református gyülekezet egyik impozáns templomát, ugyanis azelőtti délután nap Lorain és Elyria négy eladott magyar keresztyén (református és római katolikus) templomát is megtekintettük, az egyikben drogrehabilitációs központ működött. 

 

Visszatérve Torontóba két magyar család vendégszeretetét is élvezhettem, a közeli Aurorában laknak. Mintegy húszezer magyar él Torontóban és környezetében, két magyar üzlet is van, ahol a borszéki ásványvíztől kezdve a Túró Rudin át és az Erős Pistával bezárólag rengeteg erdélyi és magyar terméket lehet megvásárolni. Saját húsüzemük van, és remek magyaros finomságokat készítenek, hurkát, kolbászt, szalámit, tepertőt, és sonkát.

A második hétvége az október 23.-i megemlékezések jegyében zajlott. 24-én avatták föl az új Magyar Házat Torontóban, ez egy közösségi ház ahol különböző ünnepségeket és összejöveteleket szerveznek meg. A 150 dolláros ünnepi vacsora ára sokunkat eltántorított, ámbár az egy benzinen kívül minden drágább arrafele, mint itt, de vacsorázni 30 dollárból puccos étteremben is lehet.

Vasárnap Zán Fábián Sándor kárpátaljai püspökkel és Vass Zoltán helybeli lelkésszel szolgáltam az ünnepi istentiszteleten. Az istentisztelet után ünnepi ebéd volt a templom alagsorában levő étkezdében, ahova eljött a torontói magyar főkonzul asszony, illetve két magyarországi államtitkár is. Egy budapesti iskola diákjainak szép vers és dalműsora könnyekig meghatotta a magyarul csak ritkán beszélő idős egyháztagokat. Másnap egy utolsó, erdei kirándulás után (ez is a város szinte központjában van) lassan csomagoltunk és indultunk haza Európába.

Sok kedves emberrel találkoztam, az emberek, ha rájuk nézel szembemosolyognak, segítőkészek, talán egy-két ideges emberrel találkoztam. Viszont keményen meg kell dolgozzanak a pénzükért, és az ottani árak sokkal magasabbak az európaiaknál. Érdekes, színes világ van Észak-Amerikában, felfedezni kellemes, ott-élni viszont nem könnyű.

Az ottélő magyarság ragaszkodik a templomához, fenntartja, látogatja, jó kapcsolatban van a többi gyülekezeti taggal. Aggasztó viszont a második és a harmadik generáció beolvadása, nyelvvesztése, elidegenedése. Az ottani jövő akárcsak az itteni Isten kezében van, mi viszont a jelenben állandó adventben kell éljünk: a Messiást visszavárva.