Kántor:– Ugyan, Kati néne, mi lehet az oka, hogy kelmed egy idő óta mindég legutolsó marad a templomban, végigvárja az éneklést, s aztán sírva távozik?
Öregasszony: – Jaj, édes-kedves kántor uram, az onnan van, hogy a kántor úr éneklése egészen a szívemig szolgál, s ahányszor csak hallom a hangját, egészen elérzékenyedem. Mert hát lássa, kérem, most a tavaszon megbetegedett egy szép tinóm. Eleget kuráltuk, de biz’ az szegény mégis csak elpusztult. Hát mikor ez a szegény pára a végit járta, hát ő is szakasztott világra éppen olyanformán s olyan keservesen bőgött, mint ahogy a kántor uram énekel. Hát azótától fogvást valahányszor a kántor uram éneklésit hallom, mindig a szegény tinónak a keserves bőgése jut az eszembe, s nem tudom anélkül hallgatni, hogy sírásra ne fakadjak.