Hajlék-tan - Magyarkéc

Az ember kötődő, kapcsolati lény. Önazonosságához szervesen hozzátartozik, hogy tartozik valakihez. Magányosan, elszigetelten nem tud létezni. Ezért is olyan hatékony kínzási módszer a rabnak a magánzárka.

Csakhogy az is evidencia, hogy nem minden kapcsolat életet segítő. Kapaszkodásaink egy része nem biztonságos, nem tart meg bennünket.

Ki eléggé bölcs ahhoz, hogy tudja, miben van élet és megtartatás?

Február 6-án erőteljes dörömbölés ébresztett a legszebb álmunkból. Az éjszaka első órája volt. Riadtan szaladtunk az ajtóhoz, ami mögül a vendégházban lakó barátom és munkatársam kétségbeesett kiabálása szűrődött át: "Gyertek ki, mert ég a ház!"

Megdermedtem: évek óta bennem élt a rejtett félelem, hogy talán valamikor tűz üt ki valahol, ami felemészti az életünk. Ez vált ebben a pillanatban félelmetesen valóságossá.

A tűz a kazánházból indult ki, egy tisztázatlan okból kigyulladó bojler kapott lángra, erről átterjedt a kazánház tetőzetére, ahonnan továbbterjedt a parókia héjazatára. Félelmetes volt látni, ahogy a lángok az időközben kiérkező tűzoltók megfeszített próbálkozásai ellenére felemésztik otthonunkat.

1999 óta vagyunk Magyarkécen. Tizenöt küzdelmes, szép és eredményes évet tudhatunk magunk mögött ezen a helyen, ahol ebben a kicsiny református gyülekezetben az Isten gazdagon megáldott bennünket. A semmiből kezdtük, s messze jutottunk, a lehetőségeinkhez, képességeinkhez mérten. Isten befedezte a munkánkat, szépen megújult a templom, parókia és környéke. Boldogok voltunk: szép, kényelmes hajlékban élhettünk, kedves, drága testvérekkel körülvéve.

Azon a februári éjszakán úgy éreztem: ez a hajlék mindenestől odavész a lángokban: tizenhat év munkája, küzdelme, álma és megvalósulása menthetetlenül elpusztul. Amíg a tüzet oltották, bevonszoltam magam és nehéz szívemet a templomba, és sírva borultam le a földre. Istenhez kiáltottam: nézd, Atyám, nem tudom újrakezdeni. Ezer idegszállal kötődöm otthonomhoz. Mi lesz velem, családommal, az életünkkel?

Szinte egyidőben azzal, hogy mindezt kimondtam, bevillant agyamba a 90-ik zsoltár egy szösszenete, annak a zsoltárnak, amit mi, reformátusok, himnuszunkként is ismerünk: "Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre."

Lelepleződött a szívem: hova kötődöm, kapcsolódom, ki az én hajlékom? Mennyi idegszállal kötődöm az anyagi világhoz, és milyen kétségbeesetten veszem tudomásul, ha kiderül: ez a kapcsolódás nem biztonságos, nem nyújt biztos kapaszkodót. Nem, mert bármikor elveszíthetem.

Sokszor hirdettem, fejben hittem is, de kevésszer csorgott le a szívembe: "Uram, TE voltál hajlékunk, nemzedékről nemzedékre." Ezen az éjszakán ezt a komoly életleckét kellett átismételnem. Nehéz vizsgalecke volt, s egészen biztos, hogy elbuktam volna benne, ha nem irgalmas a vizsgáztató.

Hajnal lett, mire a tüzet eloltották. Közben a teljes tetőszerkezet a lángok martalékává lett, hatalmas anyagi kár keletkezett, de Isten leszabályozta a tüzet: a belső tér, benne lévő anyagi értékeink megmaradtak: a padlástapasztás nem engedte a tüzet áttörni. Megmaradtunk mi is, gyermekeink lelkileg sem sérültek. Reggel pedig udvarunk megtelt sok kedves, segítőkész testvérrel, akik alánk nyúltak, átöleltek, nem engedtek dideregni, fájni, elkeseredni.

Átismételtük hát: a kapcsolatainkból élünk. Hajlékunk az Isten szerető, irgalmas szíve. Aki akkor is biztonságban tart, ha körülötted felégnek a dolgok. És aki összekapcsol bennünket másokkal, szeretetet és segítőkészséget munkál a körülöttünk lévőkben. És ez a kapcsolat biztonságos, erős, elszakíthatatlan.

Három hónap telt el azóta, a csoda megtörtént: ismét áll a tető, újjáépült közben minden. Ebben az időszakban folyamatosan jöttek, hívtak, üzentek, adományoztak. Mintegy százharminc gyülekezet és egyéb intézmény, valamint több mint százhetven magánszemély támogatott bennünket anyagilag, intézmények, iskolák, szervezetek álltak mellénk. Szívek nyíltak meg és zsebek, elhalmoztak bennünket, szükségünket befedezték.

Ki eléggé bölcs ahhoz, hogy tudja, miben van élet és megtartatás? Senki. Ajándékba kapjuk azt a hitet, hogy egyetlen biztonságos, megingathatatlan hajlékunk az örök Isten. S ha ezt felismertük, elhittük és elfogadtuk, akkor boldogok lehetünk, külső körülményeink dacára is. És akkor jelesre vizsgáztunk "hajlék-tan"-ból.