Alapige: „Te azt a hitet, amely benned van, tarts meg az Isten előtt.” Róm 14,22a
Lekció: Mt 25,1‑13
Szeretett Testvéreim!
1. Adventi várakozásunk egyik sarkalatos pontja keresztyéni életünkben, hogy fel tudunk-e kellőképpen készülni. A felkészülés során nagyon helyesen a keresztyén ember önmagába tekint, nézi az elmúlt időben véghezvitt cselekedeteit, nézi az ő eddigi magatartását, és ha valami kivetni valót talál, mert megszólal a lelkiismeret szava, akkor azt – ismét nagyon helyesen – kiveti az életéből.
Miközben „nagytakarítást” végzünk az életünkben, figyelmeznünk kell arra, hogy a várakozásban nehogy megfakuljon a mi lelkesedésünk, a várakozás időszakában nehogy eltunyuljon a mi hitéletünk. Ahogy telnek az évek, egyre rutinosabbá egyre megszokottabbá vagy hétköznapiasabbá válik az egész készülődés, várakozás, ünneplés, mert már szinte pontos elképzelésünk van arról, hogy mi, és hogyan fog lezajlani, mi és hogyan fog bekövetkezni. Nem sok meglepetést tartogat számunkra, éppen ezért hajlamosak vagyunk lazán, félvállról venni: mire is számítanánk, amit eddig nem tapasztalhattunk meg? Mi újat tud még mondani az egész készülődés és általában véve annak az ünnepkörnek a hangulata, amely az esztendő utolsó hónapját belengi. Túlságosan könnyeddé, túlságosan egyszerűvé vált minden, majdhogynem olyan automatizált lett, mint ez az egész a világ. Minden olyan „automatikusan” történik, szinte már-már kísértésbe esünk, hogy azt gondoljuk: „magától” történik, akkor is történik, ha nem akarjuk.
Senki nem tudja megakadályozni, hogy az idő ne teljen, hogy megálljon, csak mert valaki úgy gondolja, hogy neki több időre van szüksége, neki nem elegendő ennyi. Nem lehet a napokhoz napokat ragasztani, se megsokszorozni, vagy mai divatos kifejezéssel élve klónozni, hátha több nap lesz ebben az esztendőben, mint a tavalyiban, mert csak ugyanannyi lesz, és csak ugyanannyi időnk marad. A helyzet az, hogy évről évre több minden vevődik fel adventi készülődésünk listájára. Egyre komplikáltabbá, egyre bonyolultabbá válik a készülődés, rengeteg világi dolog vegyül bele, így a lényeg sokszor elsikkad, eltörpül. Az a legkevesebb, hogy valamilyen szinten elértéktelenedik, devalválódik, lealacsonyodik a lényeg a világi dolgok szintjére, és ezek egyre inkább elburjánznak a mi keresztyéni életünkben, „maguktól” nőnek ki, mint a gaz, és egyre nehezebb irtani, egyre nehezebb megszabadulni tőle, pedig ezek veszélyeztetik elsősorban a mi hitéletünket.
Hitéletünket tesszük kockára, amikor hagyjuk, hogy a várakozás megszokottsággá, hétköznapiassággá változzon át, abban semmi ünnepi ne legyen, semmi lelki ne legyen, pusztán azokra a dolgokra figyeljünk, amelyekre mindenki más, ez által beleolvadva az év végi forgatagba, nyüzsgésbe, zűrzavarba, amelyben mindenki rohan valahová, csak éppen azt felejtette el, miért is indult el. „… azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt” – szólít meg bennünket az Úr.
2. Nagyon jól ismert Jézus Krisztusnak a tíz szűzről szóló példázata. Abban szintén várakoznak, várják a vőlegényt, hogy bemehessenek a menyegzőbe. Őt okos volt, és felkészült a várakozásra, őt pedig balga volt, és nem készült fel eléggé a várakozásra. Szeretett Testvéreim! Úgy gondoljátok, az Ő várakozásuk érdekesebb, mozgalmasabb, vagy éppen szenzációdúsabb lett volna, mint a mi várakozásunk? Pl. lehet, ők is unatkoztak. Lehet ők is azt gondolták: egyik perc olyan, mint a másik. Egyik óra semmiben nem különbözik a másiktól. Ők csak várakoznak, és várakoznak. De ebben a várakozásban nem volt zúgolódás, ebben a várakozásban nem volt unalom, hanem türelem. És ebben egyik nem különbözött a másiktól. A gond ott adódott, amikor egyesek alábecsülték a várakozási időt, öt a tízből, a fele. Arra lettek figyelmesek, hogy elfogyott a lámpásukból az olaj. Megpróbáltak a többiektől kérni. Gondolták, hogy a jószívűség, a kedvesség, a jóindulat, és a szeretet jegyében a többiek megosszák velük azt az olajat, amivel ők rendelkeznek. Azok azonban visszautasították őket, ezért nem maradt más választásuk, mint hogy elmenjenek, és vásároljanak maguknak olajat. Miközben elmentek, és nem voltak ott a várakozókkal együtt, megjött a vőlegény, akiket ott talált, azokat behívta, és bezárták az ajtót. Az őt okosnak vigyáznia kellett arra az olajra, amivel rendelkeztek. Ha megosztották volna azokkal, akiknek nem volt, akkor nekik is csak feleannyi marad, így a végén senkinek nem lett volna elegendő. De ők nem osztották meg. Felmerülhet a gondolat: milyen önzők voltak. Milyen maguknak valók voltak. Milyen rosszindulatúak voltak. Egy csepp jóság nem volt bennük, mert nem osztották meg az olajukat azokkal, akiknek nem volt.
Ennek kapcsán jut eszembe az, amit mostanában láttam. Oda jutott a mai társadalom, hogy nagyvárosok utcáin, gyalogosátkelők és jelzőlámpák mellett hatalmas táblák tiltják a kérdegetést. Egyesek úgy gondolják, nekik már réges régen elfogyott az olajuk, de nem baj, mert van másnak, és az a „más” kötelességének kell tekintse, hogy kisegítse azokat, akiknek nincs. Szívesen segítenénk, hogyha tudnánk egészen bizonyosan, hogy ők olajat akarnak vásárolni a lámpásukba. Sokszor azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy erről szó sincs, még véletlenül sem terveznek ilyesmit. De így vagyunk lelki értelemben azokkal is, akik hangos irigységgel tekintenek hitünkre, és azt szeretnék, ha nekik is lenne hitük. Ha nem pusztán üres és tartalmatlan szórakozássá minősülne le minden egyes év vége. Ha ők is tudnák, mi az: várakozni, és tudnák, mi az, Krisztust várni. Nagyon furcsán adnak hangot óhajuknak, nagyon szokatlan módon teszik nyilvánvalóvá, és ebbe a kérésbe rengeteg világi elvárás vegyül, amit nemhogy nem tudnánk teljesíteni, de nem is kell teljesíteni. Ők úgy képzelik el, hogy megmaradnak a világban, de közben ugyanazt szeretnék, amit csak a világról való lemondással lehet megkapni. Sokan túlzottan összefonják az életüket e világ dolgaival, és nem értik meg, hogy azért nincs tartalmas várakozás, türelmes időtöltés az életükben, mert a kettő együtt nem fér össze: vagy boldogan és örömmel várakozom, vagy nyüzsgök, rohangálok fel-alá, és zavarodottan kergetek valamit, ami már rég eltűnt. (Bárcsak tudnák mi az, bárcsak emlékeznének rá). Ebben az értelemben tehát óvatosaknak kell lennünk, mert nem biztos, hogy azzal segítünk másokon, azzal leszünk kedvesebbek mások előtt, ha mi is elkezdünk hasonlóképpen viselkedni, mint ők. Ezzel megint csak a hitünket tesszük kockára. Isten igéje, ez adventi várakozás idején arra figyelmeztet bennünket, hogy a hitet soha, semmilyen körülmények között ne tegyük kockára. Azt az olajat, amivel már felkészültünk a várakozásra, soha semmilyen körülmények között ne pocsékoljuk el, ne szórjuk el, ne tegyük tönkre, vagy ne hamisítsuk meg.
Manapság nagy divat a hamisítás. Bizonyos országok gazdasági élete a másolatok és az utánzatok gyártására épül. Olcsó áron árult silányságokkal árasszák el a világot, és mikor máskor, ha nem most? Amikor mindenki azon van, hogy minél több mindent beszerezzen. Nem lehet minőségtelenséggel pótolni azt, ahová csak a minőség illik. Nem lehet a hitet más dolgokkal pótolni az életünkben, hiszen Isten előtt állunk, és felelősséggel tartozunk mindazokért, amik ránk vannak bízva. Felelősséggel tartozunk a kapott talentumokért, amit nem csupán őrizgetni kell, hanem gyarapítani is. Ezen a ponton értjük meg és érkezünk el a mi adventi várakozásunk lényeges szakaszához: nem unatkozni, hanem fejlődni, gyarapodni kell a hitben. Mire használjuk fel tehát az időt? Arra, hogy további gyarapodásunk legyen a hitben. Mire készülődünk minden egyes adventtel? A találkozásra, amely nem csupán a közelgő karácsonyban teljesedik be, hanem ama bizonyos nagy találkozásban, amelynek sem napját, sem óráját nem tudjuk. Mert amiben most vagyunk, sokkal inkább megemlékezés, felidézése az isteni csodának. Tévedés lenne azt gondolni, hogy adventben nem várunk többet, mint a karácsonyt. Mi nem arra várunk, hogy Valaki megszülessen ebbe a világba, mert Ő már megszületett, Ő már itt élt, és cselekedett, véghezvitt dolgokat, ezt idézzük fel, és erről emlékezünk meg. Mi már egész más formában várjuk Őt, az Ő második eljövetelét, mi már előre tekintünk, miközben a múltat szívünkben hordozzuk, és Istennek múltbéli cselekedeteiért is hálát tudunk adni. Legfőképpen előre tekintünk, hiszen hitünkre is ezért van szükség.
3. A várakozó szüzeknek is ezért volt szükségük kellő mennyiségű olajra. Ha – kilépve a példázat keretei közül - csak a múltba tekingettek volna, ha csak annak örültek volna, ami bekövetkezett néhány évtizeddel azelőtt, hogy Jézus Krisztus eljött ebbe a világba, akkor az kevés lett volna. Ők a jövőre készülődtek, azzal, hogy volt elegendő olajuk. Mi is a jövőre készülődünk, hogy a hitet megőrizve találkozásunk legyen Ővele. Ez a hit olyan, mint az útlevél, vagy mint bármilyen fényképes igazolvány, amelyet, amikor felmutatunk, azonosítanak bennünket, megállapítják azt, hogy kik vagyunk, egyfajta bemutatkozás, közös ismertetőjel. Lényege az, hogy onnantól kezdve tisztában vannak azzal, kik is vagyunk valójában. Ez adja meg a mi személyiségünknek a hitelét. Máskülönben mi akárkiknek mondhatnánk magunkat, ha nem ismernek bennünket, ahogy a régi időkben, különféle történetekben, mondákban, népmesékben fennmaradt, álruhába öltöző király történetében. Mi nem igazolhatjuk mással magunkat, mintsem azzal a hittel, amit Istentől kaptunk, és aki ezt ránk bízta, erről fog bennünket felismerni. Ahogy az angyal, aki azzal a küldetéssel érkezett Egyiptomba - olvassuk Mózes 2-ik könyvében - hogy felkeresse az összes egyiptomi házat, és elsőszülöttek életét vegye el. Kivételt képeztek azok a házak, amelyeken volt egy jel. Meg volt ugyanis vérrel kenve a házak ajtófélfája és szemöldökfája, és amikor az angyal meglátta a vért, amely báránynak vére volt, akkor azokat a házakat kikerülte, mert tudta, azokban a házakban Istennek népe lakik, és azoknak semmi bántódásuk nem eshet. Isten kért az Ő népétől egy jelet, és az angyal erről ismerte fel őket. Isten megmondta egészen konkrétan, mi legyen ez a jel. Nem ők kellett kitalálják, hogy milyen egyezményes jel alapján különböztessék meg magukat, életüket, házaikat, egzisztenciájukat. Aki ezt valamilyen okból kifolyólag nem tartotta volna be, az megtudta volna, hogy ha nem fogadja meg az Isten szavát, nagyon rosszul jár. Izráelnek népe helyesen cselekedett.
Újszövetségi hitünk alapján tudjuk, hogy a várakozás befejezésekor megérkezik a vőlegény, felismeri azokat, akiknek van hitük, és tudni fogja, hogy kik az övéi, és kik azok, akiket nem is ismer. Ő már most be tudja azonosítani tökéletes módon, hogy kik azok, akik rendelkeznek ezzel a hittel. Adja Isten, hogy mindannyian felkészülten várakozzunk, türelemmel, mert Aki megígérte, hogy jön, az be is tartja az ígéretét! Ámen.
Lekció: Mt 25,1‑13
Szeretett Testvéreim!
1. Adventi várakozásunk egyik sarkalatos pontja keresztyéni életünkben, hogy fel tudunk-e kellőképpen készülni. A felkészülés során nagyon helyesen a keresztyén ember önmagába tekint, nézi az elmúlt időben véghezvitt cselekedeteit, nézi az ő eddigi magatartását, és ha valami kivetni valót talál, mert megszólal a lelkiismeret szava, akkor azt – ismét nagyon helyesen – kiveti az életéből.
Miközben „nagytakarítást” végzünk az életünkben, figyelmeznünk kell arra, hogy a várakozásban nehogy megfakuljon a mi lelkesedésünk, a várakozás időszakában nehogy eltunyuljon a mi hitéletünk. Ahogy telnek az évek, egyre rutinosabbá egyre megszokottabbá vagy hétköznapiasabbá válik az egész készülődés, várakozás, ünneplés, mert már szinte pontos elképzelésünk van arról, hogy mi, és hogyan fog lezajlani, mi és hogyan fog bekövetkezni. Nem sok meglepetést tartogat számunkra, éppen ezért hajlamosak vagyunk lazán, félvállról venni: mire is számítanánk, amit eddig nem tapasztalhattunk meg? Mi újat tud még mondani az egész készülődés és általában véve annak az ünnepkörnek a hangulata, amely az esztendő utolsó hónapját belengi. Túlságosan könnyeddé, túlságosan egyszerűvé vált minden, majdhogynem olyan automatizált lett, mint ez az egész a világ. Minden olyan „automatikusan” történik, szinte már-már kísértésbe esünk, hogy azt gondoljuk: „magától” történik, akkor is történik, ha nem akarjuk.
Senki nem tudja megakadályozni, hogy az idő ne teljen, hogy megálljon, csak mert valaki úgy gondolja, hogy neki több időre van szüksége, neki nem elegendő ennyi. Nem lehet a napokhoz napokat ragasztani, se megsokszorozni, vagy mai divatos kifejezéssel élve klónozni, hátha több nap lesz ebben az esztendőben, mint a tavalyiban, mert csak ugyanannyi lesz, és csak ugyanannyi időnk marad. A helyzet az, hogy évről évre több minden vevődik fel adventi készülődésünk listájára. Egyre komplikáltabbá, egyre bonyolultabbá válik a készülődés, rengeteg világi dolog vegyül bele, így a lényeg sokszor elsikkad, eltörpül. Az a legkevesebb, hogy valamilyen szinten elértéktelenedik, devalválódik, lealacsonyodik a lényeg a világi dolgok szintjére, és ezek egyre inkább elburjánznak a mi keresztyéni életünkben, „maguktól” nőnek ki, mint a gaz, és egyre nehezebb irtani, egyre nehezebb megszabadulni tőle, pedig ezek veszélyeztetik elsősorban a mi hitéletünket.
Hitéletünket tesszük kockára, amikor hagyjuk, hogy a várakozás megszokottsággá, hétköznapiassággá változzon át, abban semmi ünnepi ne legyen, semmi lelki ne legyen, pusztán azokra a dolgokra figyeljünk, amelyekre mindenki más, ez által beleolvadva az év végi forgatagba, nyüzsgésbe, zűrzavarba, amelyben mindenki rohan valahová, csak éppen azt felejtette el, miért is indult el. „… azt a hitet, amely benned van, tartsd meg az Isten előtt” – szólít meg bennünket az Úr.
2. Nagyon jól ismert Jézus Krisztusnak a tíz szűzről szóló példázata. Abban szintén várakoznak, várják a vőlegényt, hogy bemehessenek a menyegzőbe. Őt okos volt, és felkészült a várakozásra, őt pedig balga volt, és nem készült fel eléggé a várakozásra. Szeretett Testvéreim! Úgy gondoljátok, az Ő várakozásuk érdekesebb, mozgalmasabb, vagy éppen szenzációdúsabb lett volna, mint a mi várakozásunk? Pl. lehet, ők is unatkoztak. Lehet ők is azt gondolták: egyik perc olyan, mint a másik. Egyik óra semmiben nem különbözik a másiktól. Ők csak várakoznak, és várakoznak. De ebben a várakozásban nem volt zúgolódás, ebben a várakozásban nem volt unalom, hanem türelem. És ebben egyik nem különbözött a másiktól. A gond ott adódott, amikor egyesek alábecsülték a várakozási időt, öt a tízből, a fele. Arra lettek figyelmesek, hogy elfogyott a lámpásukból az olaj. Megpróbáltak a többiektől kérni. Gondolták, hogy a jószívűség, a kedvesség, a jóindulat, és a szeretet jegyében a többiek megosszák velük azt az olajat, amivel ők rendelkeznek. Azok azonban visszautasították őket, ezért nem maradt más választásuk, mint hogy elmenjenek, és vásároljanak maguknak olajat. Miközben elmentek, és nem voltak ott a várakozókkal együtt, megjött a vőlegény, akiket ott talált, azokat behívta, és bezárták az ajtót. Az őt okosnak vigyáznia kellett arra az olajra, amivel rendelkeztek. Ha megosztották volna azokkal, akiknek nem volt, akkor nekik is csak feleannyi marad, így a végén senkinek nem lett volna elegendő. De ők nem osztották meg. Felmerülhet a gondolat: milyen önzők voltak. Milyen maguknak valók voltak. Milyen rosszindulatúak voltak. Egy csepp jóság nem volt bennük, mert nem osztották meg az olajukat azokkal, akiknek nem volt.
Ennek kapcsán jut eszembe az, amit mostanában láttam. Oda jutott a mai társadalom, hogy nagyvárosok utcáin, gyalogosátkelők és jelzőlámpák mellett hatalmas táblák tiltják a kérdegetést. Egyesek úgy gondolják, nekik már réges régen elfogyott az olajuk, de nem baj, mert van másnak, és az a „más” kötelességének kell tekintse, hogy kisegítse azokat, akiknek nincs. Szívesen segítenénk, hogyha tudnánk egészen bizonyosan, hogy ők olajat akarnak vásárolni a lámpásukba. Sokszor azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy erről szó sincs, még véletlenül sem terveznek ilyesmit. De így vagyunk lelki értelemben azokkal is, akik hangos irigységgel tekintenek hitünkre, és azt szeretnék, ha nekik is lenne hitük. Ha nem pusztán üres és tartalmatlan szórakozássá minősülne le minden egyes év vége. Ha ők is tudnák, mi az: várakozni, és tudnák, mi az, Krisztust várni. Nagyon furcsán adnak hangot óhajuknak, nagyon szokatlan módon teszik nyilvánvalóvá, és ebbe a kérésbe rengeteg világi elvárás vegyül, amit nemhogy nem tudnánk teljesíteni, de nem is kell teljesíteni. Ők úgy képzelik el, hogy megmaradnak a világban, de közben ugyanazt szeretnék, amit csak a világról való lemondással lehet megkapni. Sokan túlzottan összefonják az életüket e világ dolgaival, és nem értik meg, hogy azért nincs tartalmas várakozás, türelmes időtöltés az életükben, mert a kettő együtt nem fér össze: vagy boldogan és örömmel várakozom, vagy nyüzsgök, rohangálok fel-alá, és zavarodottan kergetek valamit, ami már rég eltűnt. (Bárcsak tudnák mi az, bárcsak emlékeznének rá). Ebben az értelemben tehát óvatosaknak kell lennünk, mert nem biztos, hogy azzal segítünk másokon, azzal leszünk kedvesebbek mások előtt, ha mi is elkezdünk hasonlóképpen viselkedni, mint ők. Ezzel megint csak a hitünket tesszük kockára. Isten igéje, ez adventi várakozás idején arra figyelmeztet bennünket, hogy a hitet soha, semmilyen körülmények között ne tegyük kockára. Azt az olajat, amivel már felkészültünk a várakozásra, soha semmilyen körülmények között ne pocsékoljuk el, ne szórjuk el, ne tegyük tönkre, vagy ne hamisítsuk meg.
Manapság nagy divat a hamisítás. Bizonyos országok gazdasági élete a másolatok és az utánzatok gyártására épül. Olcsó áron árult silányságokkal árasszák el a világot, és mikor máskor, ha nem most? Amikor mindenki azon van, hogy minél több mindent beszerezzen. Nem lehet minőségtelenséggel pótolni azt, ahová csak a minőség illik. Nem lehet a hitet más dolgokkal pótolni az életünkben, hiszen Isten előtt állunk, és felelősséggel tartozunk mindazokért, amik ránk vannak bízva. Felelősséggel tartozunk a kapott talentumokért, amit nem csupán őrizgetni kell, hanem gyarapítani is. Ezen a ponton értjük meg és érkezünk el a mi adventi várakozásunk lényeges szakaszához: nem unatkozni, hanem fejlődni, gyarapodni kell a hitben. Mire használjuk fel tehát az időt? Arra, hogy további gyarapodásunk legyen a hitben. Mire készülődünk minden egyes adventtel? A találkozásra, amely nem csupán a közelgő karácsonyban teljesedik be, hanem ama bizonyos nagy találkozásban, amelynek sem napját, sem óráját nem tudjuk. Mert amiben most vagyunk, sokkal inkább megemlékezés, felidézése az isteni csodának. Tévedés lenne azt gondolni, hogy adventben nem várunk többet, mint a karácsonyt. Mi nem arra várunk, hogy Valaki megszülessen ebbe a világba, mert Ő már megszületett, Ő már itt élt, és cselekedett, véghezvitt dolgokat, ezt idézzük fel, és erről emlékezünk meg. Mi már egész más formában várjuk Őt, az Ő második eljövetelét, mi már előre tekintünk, miközben a múltat szívünkben hordozzuk, és Istennek múltbéli cselekedeteiért is hálát tudunk adni. Legfőképpen előre tekintünk, hiszen hitünkre is ezért van szükség.
3. A várakozó szüzeknek is ezért volt szükségük kellő mennyiségű olajra. Ha – kilépve a példázat keretei közül - csak a múltba tekingettek volna, ha csak annak örültek volna, ami bekövetkezett néhány évtizeddel azelőtt, hogy Jézus Krisztus eljött ebbe a világba, akkor az kevés lett volna. Ők a jövőre készülődtek, azzal, hogy volt elegendő olajuk. Mi is a jövőre készülődünk, hogy a hitet megőrizve találkozásunk legyen Ővele. Ez a hit olyan, mint az útlevél, vagy mint bármilyen fényképes igazolvány, amelyet, amikor felmutatunk, azonosítanak bennünket, megállapítják azt, hogy kik vagyunk, egyfajta bemutatkozás, közös ismertetőjel. Lényege az, hogy onnantól kezdve tisztában vannak azzal, kik is vagyunk valójában. Ez adja meg a mi személyiségünknek a hitelét. Máskülönben mi akárkiknek mondhatnánk magunkat, ha nem ismernek bennünket, ahogy a régi időkben, különféle történetekben, mondákban, népmesékben fennmaradt, álruhába öltöző király történetében. Mi nem igazolhatjuk mással magunkat, mintsem azzal a hittel, amit Istentől kaptunk, és aki ezt ránk bízta, erről fog bennünket felismerni. Ahogy az angyal, aki azzal a küldetéssel érkezett Egyiptomba - olvassuk Mózes 2-ik könyvében - hogy felkeresse az összes egyiptomi házat, és elsőszülöttek életét vegye el. Kivételt képeztek azok a házak, amelyeken volt egy jel. Meg volt ugyanis vérrel kenve a házak ajtófélfája és szemöldökfája, és amikor az angyal meglátta a vért, amely báránynak vére volt, akkor azokat a házakat kikerülte, mert tudta, azokban a házakban Istennek népe lakik, és azoknak semmi bántódásuk nem eshet. Isten kért az Ő népétől egy jelet, és az angyal erről ismerte fel őket. Isten megmondta egészen konkrétan, mi legyen ez a jel. Nem ők kellett kitalálják, hogy milyen egyezményes jel alapján különböztessék meg magukat, életüket, házaikat, egzisztenciájukat. Aki ezt valamilyen okból kifolyólag nem tartotta volna be, az megtudta volna, hogy ha nem fogadja meg az Isten szavát, nagyon rosszul jár. Izráelnek népe helyesen cselekedett.
Újszövetségi hitünk alapján tudjuk, hogy a várakozás befejezésekor megérkezik a vőlegény, felismeri azokat, akiknek van hitük, és tudni fogja, hogy kik az övéi, és kik azok, akiket nem is ismer. Ő már most be tudja azonosítani tökéletes módon, hogy kik azok, akik rendelkeznek ezzel a hittel. Adja Isten, hogy mindannyian felkészülten várakozzunk, türelemmel, mert Aki megígérte, hogy jön, az be is tartja az ígéretét! Ámen.
Kulcsár Árpád
Értarcsa
2010. Advent
Értarcsa
2010. Advent