Bán Alpár október óta a Nagykágyai Református Egyházközség lelkipásztora. Egyházmegyénkbe érkezett új szolgatársunkkal ez alkalomból készítettünk interjút.
![]()
– Bemutatnád magadat, korábbi szolgálati helyedet, illetve kedves feleséged, és az ő hivatását?
– Székelyudvarhelyen születtem, ott nőttem fel. 2004-ben érettségiztem, de nem mentem egyből egyetemre, hanem egy évet a németországi IKÉ-nél önkénteskedtem, majd a vallástanárin jártam egy évet, amit a teológiára való sikeres felvételi után megszakítottam. 2013-ban megnősültem, gyermekünk még nincsen. A feleségem, Imola, magyartanárnő, Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban tanít. Naponta ingázik Váradra, ami néha nehéz, mert így nem tudunk annyit együtt lenni, mint szeretnénk. Amikor szóba jött, hogy jöhetnénk ide, Nagykágyára, akkor az első kérdésem a feleségemhez az volt, hogy tudná-e vállalni hosszú távon az ingázást. Ő igennel felelt, és így komolyabban is el kezdtünk gondolkodni rajta.
Nagykágya előtt Nagyszalontán szolgáltam egy évet segédlelkészként. A rövid idő alatt is sok áldásban volt részünk, úgy érzem, hogy sokat tanulhattam, és olyan barátságok is kötődtek, amelyek az elköltözésünk után is megmaradnak.
– Mi könnyebb, beosztott vagy önálló lelkésznek lenni?
– Könnyebb önálló lelkésznek lenni abból a szempontból, hogy itt én oszthatom be az időmet, tervezhetek, szabadabb vagyok. Ugyanakkor nagyobb felelősség. Segédlelkészként megvolt például az a könnyebbség, hogy nem kellett beosszam egy egész gyülekezet pénzét, hanem minden hónapban pontosan megkaptam a fizetésemet, itt viszont rám hárul az a feladat, hogy jól gazdálkodjak az egyház javaival. Viszont több időm jut az emberekkel való beszélgetésekre, ifjúsági munkára.
– Mi várt a nagykágyai gyülekezetben, milyen terveitek vannak?
– A legfontosabb most az ismerkedés. Megismerkedni az emberekkel, a hellyel, meglátni azt, hogy melyek a nehézségek és a lehetőségek. Hála Istennek az egyházközség ingatlanjait nemrég felújították, így egy jó ideig nem szükséges azokkal különösebben foglalkozni. A legtöbb energiát a családlátogatásba és az ifjúsági munkába szeretném fektetni. Viszonylag sok fiatal van itt, és többen vannak köztük, akik aktívan részt vesznek a gyülekezeti életben, úgyhogy jó reménységgel nézünk a feladatok elé!
– Fél évet egy nepáli keresztyén misszióban szolgáltál. Milyen tapasztalataid vannak erről, illetve mennyire erősített ez meg téged a lelkészi pályára való lépésben?
– Nepál egy egészen más világ. Körülbelül két hónapig úgy éreztem magam ott, mint egy földön kívüli, és az is voltam, az emberek is úgy néztek rám. Aztán lassan megszoktam, és arra már haza is kellett jönni!
A teológia ötödik évének második félévét töltöttem Nepálban. Missziológiából írtam a mesteri dolgozatomat, így ez misszió és missziológiai kutatás volt egyben. Nepál más világ, de az embereknek ugyanúgy a szeretetre van szükségük, és ugyanarra az Örömhírre, ugyanarra az Istenre, mint itthon, csak éppen máshogy kell feléjük közvetíteni. És elmondhatom azt, hogy ugyanúgy meg lehet velük élni a keresztyén közösséget, annak ellenére, hogy mind térben, mind kulturálisan nagyon távol vannak tőlünk.
– Bemutatnád magadat, korábbi szolgálati helyedet, illetve kedves feleséged, és az ő hivatását?
– Székelyudvarhelyen születtem, ott nőttem fel. 2004-ben érettségiztem, de nem mentem egyből egyetemre, hanem egy évet a németországi IKÉ-nél önkénteskedtem, majd a vallástanárin jártam egy évet, amit a teológiára való sikeres felvételi után megszakítottam. 2013-ban megnősültem, gyermekünk még nincsen. A feleségem, Imola, magyartanárnő, Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban tanít. Naponta ingázik Váradra, ami néha nehéz, mert így nem tudunk annyit együtt lenni, mint szeretnénk. Amikor szóba jött, hogy jöhetnénk ide, Nagykágyára, akkor az első kérdésem a feleségemhez az volt, hogy tudná-e vállalni hosszú távon az ingázást. Ő igennel felelt, és így komolyabban is el kezdtünk gondolkodni rajta.
Nagykágya előtt Nagyszalontán szolgáltam egy évet segédlelkészként. A rövid idő alatt is sok áldásban volt részünk, úgy érzem, hogy sokat tanulhattam, és olyan barátságok is kötődtek, amelyek az elköltözésünk után is megmaradnak.
– Mi könnyebb, beosztott vagy önálló lelkésznek lenni?
– Könnyebb önálló lelkésznek lenni abból a szempontból, hogy itt én oszthatom be az időmet, tervezhetek, szabadabb vagyok. Ugyanakkor nagyobb felelősség. Segédlelkészként megvolt például az a könnyebbség, hogy nem kellett beosszam egy egész gyülekezet pénzét, hanem minden hónapban pontosan megkaptam a fizetésemet, itt viszont rám hárul az a feladat, hogy jól gazdálkodjak az egyház javaival. Viszont több időm jut az emberekkel való beszélgetésekre, ifjúsági munkára.
– Mi várt a nagykágyai gyülekezetben, milyen terveitek vannak?
– A legfontosabb most az ismerkedés. Megismerkedni az emberekkel, a hellyel, meglátni azt, hogy melyek a nehézségek és a lehetőségek. Hála Istennek az egyházközség ingatlanjait nemrég felújították, így egy jó ideig nem szükséges azokkal különösebben foglalkozni. A legtöbb energiát a családlátogatásba és az ifjúsági munkába szeretném fektetni. Viszonylag sok fiatal van itt, és többen vannak köztük, akik aktívan részt vesznek a gyülekezeti életben, úgyhogy jó reménységgel nézünk a feladatok elé!
– Fél évet egy nepáli keresztyén misszióban szolgáltál. Milyen tapasztalataid vannak erről, illetve mennyire erősített ez meg téged a lelkészi pályára való lépésben?
– Nepál egy egészen más világ. Körülbelül két hónapig úgy éreztem magam ott, mint egy földön kívüli, és az is voltam, az emberek is úgy néztek rám. Aztán lassan megszoktam, és arra már haza is kellett jönni!
A teológia ötödik évének második félévét töltöttem Nepálban. Missziológiából írtam a mesteri dolgozatomat, így ez misszió és missziológiai kutatás volt egyben. Nepál más világ, de az embereknek ugyanúgy a szeretetre van szükségük, és ugyanarra az Örömhírre, ugyanarra az Istenre, mint itthon, csak éppen máshogy kell feléjük közvetíteni. És elmondhatom azt, hogy ugyanúgy meg lehet velük élni a keresztyén közösséget, annak ellenére, hogy mind térben, mind kulturálisan nagyon távol vannak tőlünk.
Nepáli asszony
Egyik alkalommal Sz. A. erdélyi református misszionáriussal egy kis faluba látogattunk, ami több napnyi buszozásra és gyalogútra van a legközelebbi várostól. Amikor a faluba értünk, akkor elkezdtük hívogatni az embereket az esti evangelizációs alkalomra, és közben traktátusokat osztogattunk nekik, beszélgettünk velük. (Itt megjegyezném, hogy ez még az ottlétem legelején volt, és egy szót sem tudtam nepáliul, Sz. A. fordított nekem.) Amint egy házhoz értünk, egy asszony megkérdezte tőlünk, hogy keresztyének vagyunk-e. Amikor igenlően feleltünk, behívott a házába, hogy beszéljünk neki Istenről, és imádkozzunk, mert ő is keresztyén, egy városi evangelizáción tért meg, és már hosszú ideje várta, hogy jöjjön valaki, aki az Igét magyarázza neki. Elhívta két szomszédját is, így már öten voltunk a kis vályogházban. Misszionárius társam azt mondta, hogy most én kell prédikáljak, ő pedig fordítani fog. Életem legnehezebb prédikációja volt ez, fogalmam sem volt, hogy megértik-e miről beszélek, ezért próbáltam a lehető legegyszerűbben fogalmazni. Végül imádkoztunk, és úgy érzem, hogy teljes mértékben megéltük a keresztyén közösséget, mert bár nagyon különbözünk egymástól, ugyanaz az Istenünk.
Phobangi gyülekezet
– Mi könnyebb: a külmisszió, vagy a belmisszió?
– Erről a kérdésről az jut eszembe, hogy Jézus egyszer azt mondta: „Vegyétek magatokra az én igámat… mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” Azért jutott ez az ige eszembe, mert úgy érzem, hogy egyformán nehéz, vagy egyformán könnyű itt vagy a világ másik felén szolgálni. Az a kérdés csupán, hogy az Isten szolgálatában állok-e vagy sem. Persze, mindenhol megvannak a nehézségek is, és ezek különbözőek, ugyanúgy az örömök is. Ott például néha könnyebb megtapasztalni a sikert. Egyik alkalommal, amikor egy nagyon eldugott faluban jártunk, az esti evangelizációra csaknem az egész falu eljött. Amikor vége lett, akkor többen odajöttek, és azt mondták, hogy ők még hallani akarnak Jézusról, és szeretnék tudni, hogy hogyan lehetnek keresztyének. Bárcsak itt is sokan mondanák ezt!
Tehát én nem rangsorolnám nehézség szerint, a lényeg az, hogy misszió legyen. Az a misszió, az a szolgálat, amire Isten küld minket. Azt viszont még hozzá kell tennem, hogy rendkívül fontos a külmisszió, hiszen Jézus azt mondta, sőt parancsolta, hogy menjünk el, és tegyünk tanítványokká minden népeket. A tanítványok pedig átlépték Izráel határait, annak ellenére, hogy ott még nem volt mindenki keresztyén. És mi is ennek a szolgálatnak, ennek a határátlépésnek következtében lettünk keresztyének.
– Van-e valamilyen szívedhez közelebb álló, vagy életed fontos pillanataiban útra bocsátó bibliai igéd, vezérgondolatod?
– Most az az igevers jut eszembe, ami először akkor vált fontossá számomra, amikor a felvételire készültem. Talán azért fontos, mert Istennek az ígéretét és a vezetését látom benne, ami biztonságot és erőt ad. „Én, az Úr vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” (Ézs 48,17)