Sass Kálmánra emlékezem

Száztíz évvel ezelőtt született Sass Kálmán, akinek üldözött életén át leolvashatjuk a magunk érmelléki, kisebbségi, vagy szorongattatott magyar létünk szenvedéseinek jegyeit.

Ma sem emlékezhetünk meg a múltról úgy, hogy ne vennénk észre a jelenben alattomosan jelentkező értékfelszámoló támadásokat, amelyek a jövendőben a keresztyén hit és erkölcs, és a magyarságéhoz hasonló történelmi mélyről fakadó gyökerek felszámolására szövetkeznek. Hosszú évtizedek idegölő történetének sodrában vergődtünk, és rossz hírt kell közölnöm, mert az elkövetkezendők előreláthatóan mindeneket felülmúló örvényeket hoznak. A primitív kommunista bohócokat bárány bőrbe öltöztetett farkas-kozmopoliták váltották. A globalizáció ostobaságát a gátlástalan nemzetfeldarabolás jól fizetett zsoldosaira bízzák. Sajnos az egyházat továbbra sem fogják kímélni, és az egyházhoz közeli elemek közül többeket nehéz igában tartanak és ezek fölött ott lesznek, akik aranyért, ezüstért és nem az ő drága véréért, minden szolgait végrehajtanak a zsarnok zsaroló parancsára.

Gyermekként láttam és igen megbízhatóan észleltem azokat az eseményeket, amelyek annak idején édesapám lelkipásztori szolgálatának állomáshelyére beszivárogtak, és amelyeknek suttogott híre a gyermeki figyelmet meg nem kerülhették. Ma már biztosan állítom, hogy nem véletlenül születtem Érmihályfalván éppen 1956-ban, még ha az emberi körülmények arra is utalnak. Eszmélődésem idején (1960/61) Biharvajdán, Virágh Lajos elítélt lelkipásztor után, mi voltunk, akik másfél évet maradhattunk a „kommunista mintafalu” mindenütt beázó, alig befűthető parókiáján, úgy, hogy édesanyám minden reggel átgyalogolt a szomszédos Jákóhodos iskolájába, mert Vajdán osztályellenségnek nyilvánították a lelkészt családjával együtt. Itt hallottam először Sass Kálmán nevét, aki akkor már nem élt (kivégezték 1958. december 2-án), de a családban mindig, mint tekintélyes idős barát jelent meg, akiről csak a kertben lehetett beszélni. Ezek után Biharfélegyházára költöztünk. Abba a faluba, ahol 1950. április 19-én Uri Imre, Oláh Lajos és Kiss József később halálraítélt és kivégzett fiatalok néhány barátjukkal merényletet követtek el a kollektivizálást sürgető provokátorok ellen. Mai napig is eleven él bennem az idős Uri Imre elbeszélése az események kapcsán. Nagyon szomorú idős szülők egyetlen leányukkal, szemben, a templom oldalán lévő jómódú hajlékban éltek. Édesapám baráti közelségbe került a szőlészetbe és labdarúgásba menekülő nagygazdával. Haláláig hitt abban, hogy fia, a huszonnégy évet élt gyermek mégis visszatér.

1964-ben már iskolás gyermekként éltem meg a nyugati világ nyomására meghirdetett közkegyelem idejét. A biharfélegyházi parókián elsőként Virág Lajos jelentkezett. Mielőtt felkereste feleségét és a vajdai híveit részletes beszámolót tartott, olykor annyira elhalkulva, hogy a gyermeki kíváncsiság mondatfoszlányokból sem következtethetett. Számadó Ernő az érmellék költője a nyár közepén érkezett. A diófa árnyékában igen részletesen és szókimondóan leplezte le a börtönvalóságot. Emlékszem Kelemen Béla érkezésére, és néhány fiatalemberre, akik annak idején a pokolból szabadultak.

Sass Kálmán, Hollós István az Érmihályfalvai Csoportból nem tértek haza. Korábban nem jöttek meg Uri Imréék, Oláh Lajosék, Kiss Józsefék sem. Ők csak az én közvetlen környezetemből maradtak örökre távol, de örökre megemlegetve, még ha olykor titkon elsuttogott mondatokban is. Éppen hatvan évvel ezelőtt jöttek haza, akik nehéz keresztként hordozták a megtorlás lelki és testi fájdalmát. Pedig csak szebbet és jobbat szerettek volna!

Megemlékező gyülekezet, család és tisztességtevők! Szent és kiváltságos magunkéinak tudni a meghurcoltakat, az eszméiket és a példájukat. Ugyanakkor kötelezettség is, hogy felismerve a követendőt találjuk meg testvéreinket, utunkat és erőforrásunkat, hogy jobb legyen a világ velünk és általunk egyaránt.

Nagyváradon, 2014. október 4.

A békesség kötelében,

forrás: facebook