„Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”
Észak Írországi beszámoló: záró gondolatok
9. rész
Kedves olvasó,
amint a címben láthattad, ezzel a cikkel szeretném zárni a Református Érmellékben közölt Észak-Írország-i beszámolónkat.
Először is köszönöm a Jóistennek, hogy felajánlotta számunkra Észak Írországot. Ugyanakkor köszönöm a felkérést és a lehetőséget, hogy itt az újság hasábjain közölhettem életünk 2,5 igen érdekes és tanulságos éveit. Valamint Neked is kedves olvasó, hogy hónapról hónapra követted az életünknek ezt a szakaszát itt az újságban vagy az egyházmegyénk internetes honlapján.
Tehát a mostani záró cikkben szeretném egy kicsit összegezni az ott eltöltött 2,5 évet. Persze még nagyon sok mindenről lehetne írni, akár éveken át mesélni (egy-egy imaheti szolgálat alatt sok helyen kértek, hogy meséljek, melyek által jó volt visszaemlékezni), de most egyenlőre itt lezárnám.
Ha egy gondolatban kellene megfogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy az ott eltöltött idő valóban egy isteni ajándék volt. Egy olyan lehetőség, ami nem mindig adatik meg. Már egyetem alatt élt bennem a gondolat, hogy meglátni egy másik országot, kultúrát. Én nem tanulni akartam kimenni valamelyik egyetemre, hanem SZOLGÁLNI. Bekapcsolódni egy gyülekezet mindennapjába és így a gyakorlat által épülni mind hitben, mind tapasztalatban. És ez 2009 végén érkezett el.
Persze rengeteg ember él és dolgozik más országban, különösen Nyugat Európában. De hadd mondjam el, hogy más dolgozni és pénzt keresni és más szolgálni. Nem a fizetésért mentünk ki, nem ez volt a lényeg, hanem amit mondtam: a szolgálat által látni és tapasztalni dolgokat.
Miért volt még jó? Abban az egyházi kultúrában megtanítottak (és személyesen megtapasztaltuk), hogy mit jelent Istenben, a szolgálatban a határtalanság. Mit jelent az, amikor Isten a szívedre helyez egy ötletet, és felhasznál, hogy azt megvalósítsd. Mit jelent a misszióban a határtalanság. Mit jelent megtapasztalni azt, hogy hány ember kapcsolódik be a misszióba, milyen ötletekkel jönnek, hányan áldozzák oda az idejüket (még ha csak 1 órát, de azt szívből) és mennyire komolyan veszik ezeket. Ezt hívjuk mi csapatmunkának. Mit jelent csapatban dolgozni az egyházban? Szerintem elsősorban azt, hogy Isten missziójához megnyerni az embereket, felébreszteni bennük az Isten iránti vágyat és a tenni akarást. Nem magukért, hanem Istenért és a gyülekezetért. Sajnos a mi egyházi gyakorlatunk nem mindig mutatja a csapat munka eredményességét egy-egy gyülekezetben. Pedig jó lenne megtanulni. ...Hinni és bízni abban, hogy ha Isten is áldását adja a tervhez, akkor Ő kirendel minden szükséges segítséget: anyagit, embereket, ötleteket.
Ahogy megérkeztünk, egyből megéreztük az ottaniak feltétel nélküli bizalmat mindenki részéről. Erről prédikálunk keresztelésekor: hogy Isten mennyire szereti és bízik az újszülöttben, mint ahogyan ő ismerné Istent. Nos, ez az érzés is megadatott nekünk. Megérkezett két felnőtt és egy baba egy Kelet Európai országból, amelyről az az általános vélemény, hogy szegény ország, ahol sokszor érthetetlen, hogy miért és hogyan élnek a magyarok kisebbségben … és az első pillanattól kezdve bíznak bennünk. Meg kell említenem, hogy a legelső találkozás 3 hónappal a szolgálat megkezdése előtt volt a lelkésznővel és a presbitériummal: egy interjú során. Utána a következő gyűlésükig a presbiterek a lelkésznővel együtt imában kérték Istent, hogy Ő éreztesse meg velük azt, hogy fogadjanak-e minket vagy ne. És azt az egyhangú választ kapták, hogy igen. Úgy is mondhatnám, hogy Isten befolyásolta őket. És ennek mindig így kell lennie. Kikérni Istent is! Különösen a nagy válaszokra várva! Tudták, hogy mi is azt akarjuk, amit ők: Istent szolgálni és az embereknek megmutatni Isten szeretetét a mindennapokban és a gyülekezetben.
Ugyanakkor mi is erősödtünk, mint család. Mivel minden rokon és barát nagyon távol volt, jobban megtanultunk egymásra utalni és számítani. Ez sokszor nem volt jó, mert nem tudtunk fizikálisan értekezni az otthoniakkal, csak virtuálisan. A családdal, barátokkal csak interneten keresztül tudtunk kommunikálni, így mi is jobban erősödtünk. És ami a legszebb: itt kaptuk ajándékba a második lányunkat, Zselyke-Sárát.
Jó volt megismerni sok hazánkfiát és lányát, akik kinnt éltek vagy tanultak. Nagyszerű érzés volt egy idegen kultúrában megmutatni magunkat, a szokásainkat (reformációi istentisztelet, Húsvét, Karácsony, Március 15.-i magyar estek, stb.) és képviselni egy apró darabot a magyarságunkból és reformátusságunkból.
Nem volt könnyű a döntés, amikor lejárt a szerződésben levő időkeret. Megszoktuk és megszerettük azt a gondolkodásmódot és életvitelt. Féltünk a hazaköltözés miatti „kultúr sokk”-tól. A kultúr sokk általában akkor következik be, amikor valaki először látogat egy külföldi országba és megismerkedik egy idegen kultúrával, akár szegény, akár gazdag az az ország, de eltérő attól, amit ő ismer. Sokkolja, hogy mennyire más minden, mennyire nagy az általános gazdagság vagy szegénység. Minket a visszaköltözés érintett így, főleg az első pár hetében: pl. a rossz utak, a balkánihoz közelebb álló mentalitás, bizalmatlanság, az ego túlzott hangsúlyozása, a társadalmi igazságtalanságok és egyéb mindennapi dolgok. Ezeket újra meg kellett szokni... Nem mindig sikerül még a mai napig sem egyetérteni dolgokkal.
Esetünkben a döntést végül úgyanúgy, mint a kiköltözést Isten kezébe helyeztük. Az lett erősebb bennünk, hogy itthon is nagy szükség van a szolgálatunkra, hiányzott a család is és voltak elvarratlan szálak az életünkben, amit helyre kellett tenni. Amint a döntés Isten kezébe került, minden megint magától kialakult, mert Ő egyengette az utunkat és mutatta hol a helyünk és miért.
Végszóként újra csak annyit mondhatok el, amivel kezdtem: öröm és hála van bennem mindezért a lehetőségekért! Az ottaniakért és itteniekért egyaránt. Köszönöm Istennek, köszönöm First Ballynahinchnek és köszönöm a Szentjobbi Református gyülekezetnek az új kezdetet!
Tisztelettel,
Orbán László, lp, Szentjobb.