„Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”
![]()
Kedves olvasó!
A mostani cikkel egy érdekes utazásra hívunk meg mindenkit egy olyan országba, amely sokat látott már a történelem folyamán, a földrajzi elhelyezkedése miatt egy nem ritkán egy nap mind a négy évszakot meg lehet tapasztalni, része van a híres nyugati elvilágiasodásnak de ugyanakkor akik komolyan veszik a hitet, azok között él a hitvalló egyház és az igazi keresztyénség! Ez az ország nem más, mint a híres smaragdzöld sziget: az Ír sziget északi része. Észak-Írország: a fehér bundás bárányok, a több száz éves kastélyok és várak, a gyönyörű parkok, a pub-ok (híres ír kocsmák) otthona.
Miért született ez a cikk? Először is, mert a Református Érmellék főszerkesztője megkért rá, hogy egy cikk sorozatban meséljek erről a missziós útról. Miért én? Mert Isten kegyelméből megtapasztalhattam családommal együtt, hogy milyen lelkészként Nyugaton, külföldön, más társadalmi, politikai, kulturális, nyelvi és egyházi életben Istent szolgálni. 2009 decembere és 2012 áprilisa között éltünk és szolgáltunk itt családommal.
A sorozat címét nem én találtam ki. Egy kedves ismerősömtől és lelkésztársamtól, Rózsától kölcsönöztem. Ő most Debrecenben szolgál, és Belfastban ismerkedtünk meg vele, amikor utolsó éves teológusként ott töltött egy évet a presbiteriánus teológián. Élményeiről egy internetes naplóban számolt be és ez a gondolat volt az ő elektronikus naplójának a fejléce.
És mennyire találó megfogalmazás! „Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”. Az egész Ír sziget egy külön világ, amely semmi mással sem hasonlítható össze. Bár az idő legtöbbször komor és valóban rengeteget esik az eső, emiatt szomorú az egész táj, de amilyen szeszélyes és komor az időjárás, annyira mások az emberek. Nagyon kedvesek, és mivel Észak Írország is az Ír szigeten van, ezért néha olyan érzésünk volt, hogy egy olyan mesebeli országban lakunk, ahogy az évszázados hagyományok és a modern kor keveredése, az időjárás szeszélye által létrehozott gyönyörű táj valamint az emberek nyitottsága és kedvessége mind hozzájárult ehhez a „mesebeli” ország hangulatához.
![]()
Hogy kerültünk oda?
A történet nagyon összetett és hosszú, de hogy ne untassam a kedves olvasót az események összekapcsolásával, hadd mondjak csak annyit, hogy az indulásnak az eredménye Isten látható vezetésén állott. Minden esemény, minden beszélgetés, minden történés ennek az útnak volt az előkészítője. De hogy ugorjunk vissza egy kicsit az időben, 2008 novemberében egy kedves írországi barátunk meghívott magukhoz és ennek keretén belül bemutatott az ottani Presbiteriánus Egyház külmissziós vezetőjének, aki nagyon kedvesen meghallgatta a terveimet, és annyit mondott, hogy küldjem el neki a feleségem és a saját önéletrajzomat, ő pedig majd szétküldi az ottani lelkészeknek, és akik látnak fantáziát a projektben, majd jelentkeznek.
Türelmetlenül teltek a hónapok, míg 2009 nyarán jeleztek, hogy két ottani gyülekezet vár minket interjúra. Mivel nekem Újkenyér ünnepén járt le a két éves segédlelkélszi szolgálatom Nagyvárad-Réten, ezért szeptember első hetében repülőre ültünk feleségemmel és akkor 7 hónapos kislányunkkal. Az egyik interjú sikeres volt, és szeprember végén jelzett a püspökség, hogy a Ballinahinch-i Első Presbiteriánus Gyülekezet meghívott két évre másodlelkésznek hozzájuk. Türelmetlenül és nagy örömmel vártuk az indulás napját, amely hosszas egyeztetést követően 2009 december 7.-re esett. Aznap este három bőrönddel itt hagytuk a családjainkat, barátainkat, az otthonunkat. Felszálltunk Budapest – Dublin repülőjáratra, majd másnap korán reggel busszal mentünk tovább az új lakóhelyünk felé.
Első benyomások
Életünk egy új szakasza kezdődött el. Nehéz volt elbúcsúzni, különösen a családtól. Várt ránk egy ismeretlen világ, amelyről csak annyit tudtunk, hogy esik az eső és hűvös van és régebben sokat robbantgattak ott. Meg persze, hogy egy nagy sziget, és mivel bal oldalon van a közlekedés, ezért minden fordítva van. Ennyi.
De azt is tudtuk, hogy Isten terve volt, hogy kimenjünk, Ő engedte meg nekünk ezt a lehetőséget így emberi oldalról kicsit félve az ismeretlentől, de lelkünkben bízva kezdtük meg első szolgálati napjainkat.
A buszállomáson már várt a főnöknőm és az egyik presbiter asszony. Fáradtan ültünk be a kocsiba és egy kb. fél órás autózást követően megérkeztünk az új házunkba, amelyet a gyülekezet nagy gondosan már előre berendezett. Az újdonság és a kicsit szokatlan világ érzésével vettük birtokba az új házat, amelyet „fehér háznak” neveztünk el, mert hatalmas volt és hófehér belül.
![]()
Estére a főnöknőmék vacsorával vártak, melyet követően összeismerkedtünk (azonnal megláthattuk rajtuk, hogy mennyire kedvesek és bizalmasak felénk) megbeszéltük a hivatalos dolgokat is. A beiktatás tervezett dátuma január eleje volt, addig nem volt szabad munkába állni (mivel a papirok még nem voltak készen), így ez az idő az ismerkedéssel, a környék felfedezésével telt el. Talán az átállás legnehezebb pontja a vezetés volt, mert nemcsak a másik oldalon ment a forgalom, de az ottani püspökség által biztosított szolgálati kocsiba éppen ezért az elején mindig a rossz oldalra ültünk be. De igyekeztünk figyelmeztetni egymást, nagyon óvatosan haladni, hogy a bal oldalon kell menni, nem pedig a jobbon!
Hihetetlen élmény volt az év legszínesebb ünnepére – a Karácsonyra – készülődve megérkezni egy olyan világba, ahol egyfelől nagyon elvilágiasodott az ünnep, hisz a bevásárlóközpontok már októberben felkészültek a reklámhadjárataikkal az ünnepre, a családok már november végén feldíszítik a karácsonyfákat és ünnepi fényáradatban úsznak a házak, ugyanakkor az évszázados egyházi és családi hagyományok még mindig nagyon szigorúan élnek.
Sajnos a hivatalos papirokkal nehézségeink támadtak (a Brit kormány nem fogadta el a kolozsvári nyelvvizsgámat, valamint a román útlevél sem volt egy plusz pont...), de az Ír püspökség mindent megtett, hogy minél hamarabb újra beadjuk a papirokat, és minden követ megmozgatott ennek érdekében. Egy délután alatt megszervezték, hogy a főnöknőm férje elkísérjen Londonba újra nyelvvizsgázni. Hála Istennek a nyelvvizsga sikeres volt, újra lefordíttatták a diplomáimat, kísérő levélben elmagyarázták ennek a missziós útnak a miértjét, újra beadták a papírjaimat, és április elsején végre szolgálatba állhattam és megkezdhettem a két éves másodlelkészi missziós szolgálatomat. Ez a négy hónap egy ajándék volt: mivel a papirok miatt nem volt szabad munkába állni, ezért folytattuk az ismerkedést és a felfedezést. Bár ezek a hónapok tele voltak időnként türelmetlen várakozással, megtapasztaltuk az ottani emberek bizalmát, az Istenbe vetett hitet, és azt a pozitív hozzáállását, miszerint nem kell aggódni a várakozás miatt, hanem fogjátok fel úgy, hogy kaptatok néhány hónapot ajándékba!
Nos, egy ilyen lelkületű és Istenhitű egyházban kezdhettem el a szolgálataimat 2010 április 1.-én. Hogy ez miről szólt és milyen kalandokat éltünk meg ez idő alatt, arról majd a következő lapszámokban mesélek!
Kedves olvasó!
A mostani cikkel egy érdekes utazásra hívunk meg mindenkit egy olyan országba, amely sokat látott már a történelem folyamán, a földrajzi elhelyezkedése miatt egy nem ritkán egy nap mind a négy évszakot meg lehet tapasztalni, része van a híres nyugati elvilágiasodásnak de ugyanakkor akik komolyan veszik a hitet, azok között él a hitvalló egyház és az igazi keresztyénség! Ez az ország nem más, mint a híres smaragdzöld sziget: az Ír sziget északi része. Észak-Írország: a fehér bundás bárányok, a több száz éves kastélyok és várak, a gyönyörű parkok, a pub-ok (híres ír kocsmák) otthona.
Miért született ez a cikk? Először is, mert a Református Érmellék főszerkesztője megkért rá, hogy egy cikk sorozatban meséljek erről a missziós útról. Miért én? Mert Isten kegyelméből megtapasztalhattam családommal együtt, hogy milyen lelkészként Nyugaton, külföldön, más társadalmi, politikai, kulturális, nyelvi és egyházi életben Istent szolgálni. 2009 decembere és 2012 áprilisa között éltünk és szolgáltunk itt családommal.
A sorozat címét nem én találtam ki. Egy kedves ismerősömtől és lelkésztársamtól, Rózsától kölcsönöztem. Ő most Debrecenben szolgál, és Belfastban ismerkedtünk meg vele, amikor utolsó éves teológusként ott töltött egy évet a presbiteriánus teológián. Élményeiről egy internetes naplóban számolt be és ez a gondolat volt az ő elektronikus naplójának a fejléce.
És mennyire találó megfogalmazás! „Ahol mindig esik az eső és a szívekben süt a nap”. Az egész Ír sziget egy külön világ, amely semmi mással sem hasonlítható össze. Bár az idő legtöbbször komor és valóban rengeteget esik az eső, emiatt szomorú az egész táj, de amilyen szeszélyes és komor az időjárás, annyira mások az emberek. Nagyon kedvesek, és mivel Észak Írország is az Ír szigeten van, ezért néha olyan érzésünk volt, hogy egy olyan mesebeli országban lakunk, ahogy az évszázados hagyományok és a modern kor keveredése, az időjárás szeszélye által létrehozott gyönyörű táj valamint az emberek nyitottsága és kedvessége mind hozzájárult ehhez a „mesebeli” ország hangulatához.
Hogy kerültünk oda?
A történet nagyon összetett és hosszú, de hogy ne untassam a kedves olvasót az események összekapcsolásával, hadd mondjak csak annyit, hogy az indulásnak az eredménye Isten látható vezetésén állott. Minden esemény, minden beszélgetés, minden történés ennek az útnak volt az előkészítője. De hogy ugorjunk vissza egy kicsit az időben, 2008 novemberében egy kedves írországi barátunk meghívott magukhoz és ennek keretén belül bemutatott az ottani Presbiteriánus Egyház külmissziós vezetőjének, aki nagyon kedvesen meghallgatta a terveimet, és annyit mondott, hogy küldjem el neki a feleségem és a saját önéletrajzomat, ő pedig majd szétküldi az ottani lelkészeknek, és akik látnak fantáziát a projektben, majd jelentkeznek.
Türelmetlenül teltek a hónapok, míg 2009 nyarán jeleztek, hogy két ottani gyülekezet vár minket interjúra. Mivel nekem Újkenyér ünnepén járt le a két éves segédlelkélszi szolgálatom Nagyvárad-Réten, ezért szeptember első hetében repülőre ültünk feleségemmel és akkor 7 hónapos kislányunkkal. Az egyik interjú sikeres volt, és szeprember végén jelzett a püspökség, hogy a Ballinahinch-i Első Presbiteriánus Gyülekezet meghívott két évre másodlelkésznek hozzájuk. Türelmetlenül és nagy örömmel vártuk az indulás napját, amely hosszas egyeztetést követően 2009 december 7.-re esett. Aznap este három bőrönddel itt hagytuk a családjainkat, barátainkat, az otthonunkat. Felszálltunk Budapest – Dublin repülőjáratra, majd másnap korán reggel busszal mentünk tovább az új lakóhelyünk felé.
Első benyomások
Életünk egy új szakasza kezdődött el. Nehéz volt elbúcsúzni, különösen a családtól. Várt ránk egy ismeretlen világ, amelyről csak annyit tudtunk, hogy esik az eső és hűvös van és régebben sokat robbantgattak ott. Meg persze, hogy egy nagy sziget, és mivel bal oldalon van a közlekedés, ezért minden fordítva van. Ennyi.
De azt is tudtuk, hogy Isten terve volt, hogy kimenjünk, Ő engedte meg nekünk ezt a lehetőséget így emberi oldalról kicsit félve az ismeretlentől, de lelkünkben bízva kezdtük meg első szolgálati napjainkat.
A buszállomáson már várt a főnöknőm és az egyik presbiter asszony. Fáradtan ültünk be a kocsiba és egy kb. fél órás autózást követően megérkeztünk az új házunkba, amelyet a gyülekezet nagy gondosan már előre berendezett. Az újdonság és a kicsit szokatlan világ érzésével vettük birtokba az új házat, amelyet „fehér háznak” neveztünk el, mert hatalmas volt és hófehér belül.
Estére a főnöknőmék vacsorával vártak, melyet követően összeismerkedtünk (azonnal megláthattuk rajtuk, hogy mennyire kedvesek és bizalmasak felénk) megbeszéltük a hivatalos dolgokat is. A beiktatás tervezett dátuma január eleje volt, addig nem volt szabad munkába állni (mivel a papirok még nem voltak készen), így ez az idő az ismerkedéssel, a környék felfedezésével telt el. Talán az átállás legnehezebb pontja a vezetés volt, mert nemcsak a másik oldalon ment a forgalom, de az ottani püspökség által biztosított szolgálati kocsiba éppen ezért az elején mindig a rossz oldalra ültünk be. De igyekeztünk figyelmeztetni egymást, nagyon óvatosan haladni, hogy a bal oldalon kell menni, nem pedig a jobbon!
Hihetetlen élmény volt az év legszínesebb ünnepére – a Karácsonyra – készülődve megérkezni egy olyan világba, ahol egyfelől nagyon elvilágiasodott az ünnep, hisz a bevásárlóközpontok már októberben felkészültek a reklámhadjárataikkal az ünnepre, a családok már november végén feldíszítik a karácsonyfákat és ünnepi fényáradatban úsznak a házak, ugyanakkor az évszázados egyházi és családi hagyományok még mindig nagyon szigorúan élnek.
Sajnos a hivatalos papirokkal nehézségeink támadtak (a Brit kormány nem fogadta el a kolozsvári nyelvvizsgámat, valamint a román útlevél sem volt egy plusz pont...), de az Ír püspökség mindent megtett, hogy minél hamarabb újra beadjuk a papirokat, és minden követ megmozgatott ennek érdekében. Egy délután alatt megszervezték, hogy a főnöknőm férje elkísérjen Londonba újra nyelvvizsgázni. Hála Istennek a nyelvvizsga sikeres volt, újra lefordíttatták a diplomáimat, kísérő levélben elmagyarázták ennek a missziós útnak a miértjét, újra beadták a papírjaimat, és április elsején végre szolgálatba állhattam és megkezdhettem a két éves másodlelkészi missziós szolgálatomat. Ez a négy hónap egy ajándék volt: mivel a papirok miatt nem volt szabad munkába állni, ezért folytattuk az ismerkedést és a felfedezést. Bár ezek a hónapok tele voltak időnként türelmetlen várakozással, megtapasztaltuk az ottani emberek bizalmát, az Istenbe vetett hitet, és azt a pozitív hozzáállását, miszerint nem kell aggódni a várakozás miatt, hanem fogjátok fel úgy, hogy kaptatok néhány hónapot ajándékba!
Nos, egy ilyen lelkületű és Istenhitű egyházban kezdhettem el a szolgálataimat 2010 április 1.-én. Hogy ez miről szólt és milyen kalandokat éltünk meg ez idő alatt, arról majd a következő lapszámokban mesélek!
Köszönettel,
Orbán László, Szentjobb
Orbán László, Szentjobb