Ünnepi alkalmak Csokalyon

Az anyák megünneplésének története már az ókori görögök idejére visszanyúlik. A világ minden táján szánnak arra egy napot, hogy köszöntsék az édesanyákat. Ennek időpontja azonban minden kultúrában más és más.

Hazánkban május első vasárnapja az, amikor mindannyian egy szál virággal kezünkben kifejezzük hálánkat és szeretetünket édesanyánknak. Nem tettek másképp a csokalyi vasárnapi iskolás gyerekek sem. Hetekkel előbb elkezdődött a „titkos” sürgés-forgás a vallásórás teremben. Míg a szülők istentiszteleten voltak, beindult a kis műhely. Készültek az üdvözlőlapok és papírvirágok az anyukák, nagymamák számára. Természetes minden saját kezűleg, önállóan díszítve és színezve. Hétről hétre egyre jobban mentek az énekek és a versek is, összeállt az ünnepi műsor, minden készen állt a köszöntésre.

A gyerekek nagy izgalommal érkeztek reggel. Istentiszteleten a lelkész egy bibliai anya képét állította a gyülekezet elé. Jokhebéd, Mózes édesanyja, egy olyan korban próbálta szeretetével és gondoskodásával életben tartani fiát, amikor a fiúgyermekekre a biztos halál várt. Isten mellé állt és segített neki a legnehezebb időkben is, ugyanúgy, ahogy teszi ezt napjainkban is a modern kor anyukáival.

A gyerekek műsorára istentisztelet végén került sor. Színes volt és megható. A virágok átadására a templom udvarán került sor. Az anyukák örömmel szívükben, egyik oldalról gyermekük kezét szorítva, másikban pedig a csomagolópapírból készült virágokkal indultak haza.

Nem sokáig volt csendes a templom udvara. A következő héten szintén nagy volt a sürgés-forgás. A gyülekezet fiataljai konfirmációra készültek. A szülők közösen tüsténkedtek a templomban, hogy mire eljön a vasárnap minden a helyén legyen, tisztán és rendezetten. A konfirmandusok izgatottan jártak próbákra, és igyekeztek megjegyezni, nem csak a kátékérdéseket, hanem a konfirmáció „forgatókönyvét” is.

Vasárnap reggel öt fiú és egy lány állt izgatottan a templom udvarán. A templom már ünneplőbe öltözött, hiszen a fiatalok feldíszítették virágokkal. Az izgalom egyre fokozódott, ahogy a templom padjai sorra teltek meg. Az istentiszteleten a lelkész arról prédikált, hogy a heidelbergi káté egyfajta útjelző tábla, amely kijelöli a keresztény ember számára a helyes utat. Arra hívta fel a fiatalok figyelmét, hogy a konfirmáció nem valaminek a vége. Nem mondhatjuk rá, hogy „végre ennek is vége, ezen is túlestünk”. Ellenkezőleg! Mindez valaminek a kezdete, mégpedig a felnőtt keresztény élet kezdete, amely tele van útvesztőkkel, göröngyökkel és nehézségekkel, azonban ha kérik Isten segítségét, Ő mindig mellettük áll.

Az istentisztelet végeztével került sor a fiatalok bizonyságtételére, arra az alkalomra, amikor vallást tettek hitükről, és számot adtak arról, hogy mit tanultak közel egy év alatt. Miután a tiszteletes úr megáldotta a gyülekezet immár nagykorú tagjait a fiatalok köszöntése következett, amelyet az édesanyákhoz, édesapákhoz, nagyszülőkhöz, keresztszülőkhöz és a lelkipásztorhoz intéztek.

A fiatalok és családjaik felszabadultan tértek meg hajlékaikba, ahol közös, családi ünneplés következett.

Csokalyon tehát mindig történik valami. De hála legyen az Istennek, hogy nemcsak munkával teli hétköznapokkal, hanem szivet-lelket megörvendeztető ünnepnapokkal is mindig megajándékoz bennünket.