„Vigyázzatok magatokra, hogy ne veszítsétek el, amit elértünk munkánkkal, hanem teljes jutalmat kapjatok” 2Jn 8
Sz. T! Ha valaha ültettük már fát, tudjuk, hogy a fa, mint minden más növény, gondoskodást igényel. Feltételezem, senki sem kényszerből ültet fát, hanem azért, mert a jövőre tervez, és ha nem is eszik annak a fának a gyümölcséből, amit elültet, azokra gondol, akik majd enni fognak, vagy akik a fa árnyékában ülnek majd. (Általában azért van gyümölcse a munkánknak, és eszük a fáról, és élvezzük a hűsét.) Ehhez azonban arra van szükség, hogy ápoljuk, gondozzuk, törődjünk vele, beoltsuk, hogy megóvjuk a károkozóktól. Nem elég elültetni azt a fát, és magára hagyni, mert úgyis megnő magától. Vannak már gyökerei, amivel nedvességet szívhat fel a talajból, süt rá is az Isten napja, majdcsak megnő. Egy erdésztől hallottam, hogy amikor nagy vihar van, akkor a leghamarabb azok a fák dőlnek ki, amelyek belülről el vannak korhadva, életképtelenek, illetve azok, amelyeknek még nagyon gyengék a gyökerei, a csemeték. Igaz, néha az egészséges fák is kidőlnek, ha erős a vihar, de sokkal nehezebben veszítik el a talajjal a kapcsolatot az erős gyökereik révén, amivel a földbe kapaszkodnak. Inkább csak az ágaikat tépázza meg az idő. Erős gyökérzetre van szükség, hogy a csemeték meg tudjanak állni az élet viharaiban. Ezért kell rájuk odafigyelni, ápolni, öntözni, ha nem kapnak a száraz talajból elég nedvességet, amíg erős, szívós, kitartó gyökérzetre nem tesznek szert. Egyszóval vigyázni kell rájuk.
Erről beszél az a rövid levél is, amit a bibliaolvasás rendjén hallottatok, és ami az I. sz. –i városok közül, az egyik legnagyobban, Efézusban keletkezett. A szerző vigyázásra hívja fel a figyelmet. A vigyázás elsősorban éberséget feltételez. Ezt jelenti az eredeti kifejezés is: ébren lenni, virrasztani, ébernek lenni, vigyázni. Ezzel a kifelejtéssel találkozunk akkor, amikor Lukács evangéliumában azt olvassuk, hogy pásztorok tartózkodtak kint a mezőn, Betlehem határában, és vigyázták a nyájat. Ébernek kellett lenniük, nehogy a nyájból egy is elkóboroljon, vagy valami egyéb veszélynek legyenek kitéve. Ezt a kifejezést használja Jézus Krisztus is, amikor szemrehányóan kérdezi a tanítványoktól: „nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?” (Mt 26, 40). A tanítványok ébersége lankadni látszott, és Krisztus legnehezebb óráiban nem tudtak együtt lenni vele lelki tusájában, hanem elaludtak. Nem véletlenül folytatja Jézus azzal, hogy „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek…” (41v.) Ébereknek kell tehát lennünk, ahhoz, hogy a kísértésekben meg tudjuk állni. Erre azonban előbb fel kell készülni.
A felkészülésben Isten segítsége sokszor embereken keresztül érkezik hozzánk. A szülőkön kívül ilyen segítők lehetnek a nagyszülők, a keresztszülők, akiknek kötelességük, hogy a vigyázásra megtanítsák azokat, akiket a Mennyei Atya rájuk bízott. Törődni kell az elültetett fával, másképp nem fog megnőni. Vagy ha megnő, lehet, olyan hajtások lesznek rajta, amelyek túlságosan sok nedvességet igényelnek, és elszívják a vizet a gyümölcsterméstől. Ha idejében észrevesszük a hajtásokat, még gondoskodni tudunk róluk, ha nem, veszélyeztetjük a termést. Sokaknak azonban úgy tűnik, nem feltétlen cél a gyümölcstermés, megelégszenek azzal, hogy a fa egyáltalán van.
Pál apostol is használja a kifejezést, amikor a viszálykodó korinthusi gyülekezetnek azt írja: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (1Kor 16, 13). A tévtanítások könnyen megtéveszthetik még a kipróbáltakat is, de még inkább, ha olyanokról van szó, akik még a hitben járatlanok, tapasztalatlanok, és pont abban a korban vannak, amikor mindent válogatás nélkül elfogadnak. Hiányzik az a szűrő, amin keresztül a rossz dolgok nem jutnának át, és ellent tudnának állni a félrevezetésnek, megtévesztésnek, a kísértéseknek. Olykor szigorúnak kell lenni, meg kell metszeni a fát, hogy alkalmas legyen a gyümölcstermésre. Ugyanezt mondja Pál a Rómaiaknak is, a hozzájuk intézett levél végén: „Kérlek pedig titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok, és azoktól határolódjatok el” (Róm 16, 17). Itt a vigyázást, az éberen való figyelést, a tiszta tan mellett való őrködést már radikálisabb lépéseknek is követnie kell: meg kell történnie az elhatárolódásnak. Vajon a mai gyermekek képesek már erre? Képesek arra, hogy a veszélyesnek látszó dolgoktól tudatosan elhatárolódjanak, mert hozzászoktak már egy kellő mértékű éberséghez, ami nem engedi szunnyadni az ő lelki életüket?
A Szentlélek nem azt mondja itt az igében, hogy vigyázzatok egymásra, hanem azt, hogy vigyázzatok magatokra. Íme, a gyülekezeti életben való felnőtté válás nagy kihívása és feladata: önmagunkra vigyázni. A gyermekek sokszor még azt sem értik, amikor elkezdenek járni a konfímációi előkészítőkre, hogy miért kell megtanulni azt a rengeteg választ, miért nem szabad hiányozni az előkészítőkről. Mindent nekünk kell megmagyaráznunk a Szentlélek segítségével, hogy ők is, saját akaratukból szükségesnek lássák az előkésztő órákat, és a Kátéval velejáró tanulást, és ne csupán olyan kényszernek tekintsék, ami hamarosan lejár, és akkor megszabadulnak egyszer és mindenkorra tőle. Arról már csak félve merek szólni, hogy nemcsak arra vigyázzanak, hogy a kísértés el ne sodorja őket végképp Istentől, hanem adott esetben a gyülekezetnek olyan élő tagjaivá legyenek, akik önként vállalnak szolgálatot az Úr nevében, a gyülekezet közösségében. Pál, amikor Kolosséba ír, azt mondja egy ottani szolgálattevőnek a levél utolsó soraiban: „Mondjátok meg Arkhippusnak: Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál, hogy azt betöltsed!” (Kol 4, 17).
Aggódó szívű szülök mondják: sokat várunk el a gyermekektől. Csökkenteni kell a tananyagot. Mintha csak azt kérnék: ne prédikáljuk a Biblia minden könyvéről, némelyeket ki is hagyhatunk, ne várjuk el, hogy az egész Bibliát megismerjék a gyülekezeti tagok, elég, ha néhány fontosabb történetet ismernek. A többi a lelkipásztor dolga. Ha nem vigyázunk, akkor még az eddig elért munka eredményeit is elveszíthetjük. Hogy a konfirmándusok mennyire tudják megbecsülni az értük folytatott munkát, azt ők kell elmondják, az azonban már a mi feladatunk, hogy elsősorban nem a munkára önmagára fordítsuk a figyelmüket, hanem arra, hogy mi a munkának a végső célja, miért is történik ez az egész.
A konfirmáció fontos, és értékes dolog, éppen ezért tudni kell megbecsülni az elért eredményeket, tisztelni azt, amit elsajátítottatok az elmúlt hónapok alatt. Sokszor, egye-egy kimerítő előkészítő óra után, alig hogy kifordulnak a gyülekezeti teremből a gyermekek, már az ablak alatt hangos szóval fogadkoznak: csak egyszer legyen vége a konfirmációs előkészítőknek, ők úgy bevágják a szekrény legeldugottabb zugába a Heidelbergi Kátét, hogy soha többet ne találják meg. Más gyerek szándékosan megrongálja otthon, abban a reményben, hogy az így használhatatlanná tett könyvecskéből többet nem kell tanulnia. Annál nagyobb a csalódása, amikor szembesül vele, hogy a következő kátéórán a lelkésztől ajándékba kap egy teljesen új példányt. Olyat is hallottam már, hogy valaki elégette a Kátéját, mert azt hitte, ha a sajátját elpusztítja, akkor az olyan, mintha magával a hitvallással számolt volna le végérvényesen. Sajnos a gyermekek, akárcsak a felnőttek, hajlamosak sokszor olyasmit elkövetni, ami meggondolatlanságukról tanúskodik.
A jutalomnak csak akkor van értéke, ha az a jutalom teljes. Amikor ezt a kifejezést halljuk, hiszem, mindannyiunkban felmerül az a helyes gondolat, hogy ez „a jutalom nem a mi érdemünkért adatik, hanem kegyelemből” (HK 63). A kegyelmi jutalmát pedig semmiféleképpen nem lehet kiérdemelni, még csak a jól végzett munka gyümölcsének sem tekinthetjük. Így lehetséges az is, hogy a konfirmáció alkalmával egymástól eltérő képességű gyermekek egyaránt megfelelnek a „kikérdezés” során, és egyformán részesülnek az áldásból is. A jutalom ajándék, a jutalom nem teljesítmény-alapú. Részesedjünk benne mi is! Ámen.
Sz. T! Ha valaha ültettük már fát, tudjuk, hogy a fa, mint minden más növény, gondoskodást igényel. Feltételezem, senki sem kényszerből ültet fát, hanem azért, mert a jövőre tervez, és ha nem is eszik annak a fának a gyümölcséből, amit elültet, azokra gondol, akik majd enni fognak, vagy akik a fa árnyékában ülnek majd. (Általában azért van gyümölcse a munkánknak, és eszük a fáról, és élvezzük a hűsét.) Ehhez azonban arra van szükség, hogy ápoljuk, gondozzuk, törődjünk vele, beoltsuk, hogy megóvjuk a károkozóktól. Nem elég elültetni azt a fát, és magára hagyni, mert úgyis megnő magától. Vannak már gyökerei, amivel nedvességet szívhat fel a talajból, süt rá is az Isten napja, majdcsak megnő. Egy erdésztől hallottam, hogy amikor nagy vihar van, akkor a leghamarabb azok a fák dőlnek ki, amelyek belülről el vannak korhadva, életképtelenek, illetve azok, amelyeknek még nagyon gyengék a gyökerei, a csemeték. Igaz, néha az egészséges fák is kidőlnek, ha erős a vihar, de sokkal nehezebben veszítik el a talajjal a kapcsolatot az erős gyökereik révén, amivel a földbe kapaszkodnak. Inkább csak az ágaikat tépázza meg az idő. Erős gyökérzetre van szükség, hogy a csemeték meg tudjanak állni az élet viharaiban. Ezért kell rájuk odafigyelni, ápolni, öntözni, ha nem kapnak a száraz talajból elég nedvességet, amíg erős, szívós, kitartó gyökérzetre nem tesznek szert. Egyszóval vigyázni kell rájuk.
Erről beszél az a rövid levél is, amit a bibliaolvasás rendjén hallottatok, és ami az I. sz. –i városok közül, az egyik legnagyobban, Efézusban keletkezett. A szerző vigyázásra hívja fel a figyelmet. A vigyázás elsősorban éberséget feltételez. Ezt jelenti az eredeti kifejezés is: ébren lenni, virrasztani, ébernek lenni, vigyázni. Ezzel a kifelejtéssel találkozunk akkor, amikor Lukács evangéliumában azt olvassuk, hogy pásztorok tartózkodtak kint a mezőn, Betlehem határában, és vigyázták a nyájat. Ébernek kellett lenniük, nehogy a nyájból egy is elkóboroljon, vagy valami egyéb veszélynek legyenek kitéve. Ezt a kifejezést használja Jézus Krisztus is, amikor szemrehányóan kérdezi a tanítványoktól: „nem bírtatok vigyázni velem egy óráig sem?” (Mt 26, 40). A tanítványok ébersége lankadni látszott, és Krisztus legnehezebb óráiban nem tudtak együtt lenni vele lelki tusájában, hanem elaludtak. Nem véletlenül folytatja Jézus azzal, hogy „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek…” (41v.) Ébereknek kell tehát lennünk, ahhoz, hogy a kísértésekben meg tudjuk állni. Erre azonban előbb fel kell készülni.
A felkészülésben Isten segítsége sokszor embereken keresztül érkezik hozzánk. A szülőkön kívül ilyen segítők lehetnek a nagyszülők, a keresztszülők, akiknek kötelességük, hogy a vigyázásra megtanítsák azokat, akiket a Mennyei Atya rájuk bízott. Törődni kell az elültetett fával, másképp nem fog megnőni. Vagy ha megnő, lehet, olyan hajtások lesznek rajta, amelyek túlságosan sok nedvességet igényelnek, és elszívják a vizet a gyümölcsterméstől. Ha idejében észrevesszük a hajtásokat, még gondoskodni tudunk róluk, ha nem, veszélyeztetjük a termést. Sokaknak azonban úgy tűnik, nem feltétlen cél a gyümölcstermés, megelégszenek azzal, hogy a fa egyáltalán van.
Pál apostol is használja a kifejezést, amikor a viszálykodó korinthusi gyülekezetnek azt írja: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek!” (1Kor 16, 13). A tévtanítások könnyen megtéveszthetik még a kipróbáltakat is, de még inkább, ha olyanokról van szó, akik még a hitben járatlanok, tapasztalatlanok, és pont abban a korban vannak, amikor mindent válogatás nélkül elfogadnak. Hiányzik az a szűrő, amin keresztül a rossz dolgok nem jutnának át, és ellent tudnának állni a félrevezetésnek, megtévesztésnek, a kísértéseknek. Olykor szigorúnak kell lenni, meg kell metszeni a fát, hogy alkalmas legyen a gyümölcstermésre. Ugyanezt mondja Pál a Rómaiaknak is, a hozzájuk intézett levél végén: „Kérlek pedig titeket atyámfiai, vigyázzatok azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok, és azoktól határolódjatok el” (Róm 16, 17). Itt a vigyázást, az éberen való figyelést, a tiszta tan mellett való őrködést már radikálisabb lépéseknek is követnie kell: meg kell történnie az elhatárolódásnak. Vajon a mai gyermekek képesek már erre? Képesek arra, hogy a veszélyesnek látszó dolgoktól tudatosan elhatárolódjanak, mert hozzászoktak már egy kellő mértékű éberséghez, ami nem engedi szunnyadni az ő lelki életüket?
A Szentlélek nem azt mondja itt az igében, hogy vigyázzatok egymásra, hanem azt, hogy vigyázzatok magatokra. Íme, a gyülekezeti életben való felnőtté válás nagy kihívása és feladata: önmagunkra vigyázni. A gyermekek sokszor még azt sem értik, amikor elkezdenek járni a konfímációi előkészítőkre, hogy miért kell megtanulni azt a rengeteg választ, miért nem szabad hiányozni az előkészítőkről. Mindent nekünk kell megmagyaráznunk a Szentlélek segítségével, hogy ők is, saját akaratukból szükségesnek lássák az előkésztő órákat, és a Kátéval velejáró tanulást, és ne csupán olyan kényszernek tekintsék, ami hamarosan lejár, és akkor megszabadulnak egyszer és mindenkorra tőle. Arról már csak félve merek szólni, hogy nemcsak arra vigyázzanak, hogy a kísértés el ne sodorja őket végképp Istentől, hanem adott esetben a gyülekezetnek olyan élő tagjaivá legyenek, akik önként vállalnak szolgálatot az Úr nevében, a gyülekezet közösségében. Pál, amikor Kolosséba ír, azt mondja egy ottani szolgálattevőnek a levél utolsó soraiban: „Mondjátok meg Arkhippusnak: Vigyázz a szolgálatra, melyre vállalkoztál, hogy azt betöltsed!” (Kol 4, 17).
Aggódó szívű szülök mondják: sokat várunk el a gyermekektől. Csökkenteni kell a tananyagot. Mintha csak azt kérnék: ne prédikáljuk a Biblia minden könyvéről, némelyeket ki is hagyhatunk, ne várjuk el, hogy az egész Bibliát megismerjék a gyülekezeti tagok, elég, ha néhány fontosabb történetet ismernek. A többi a lelkipásztor dolga. Ha nem vigyázunk, akkor még az eddig elért munka eredményeit is elveszíthetjük. Hogy a konfirmándusok mennyire tudják megbecsülni az értük folytatott munkát, azt ők kell elmondják, az azonban már a mi feladatunk, hogy elsősorban nem a munkára önmagára fordítsuk a figyelmüket, hanem arra, hogy mi a munkának a végső célja, miért is történik ez az egész.
A konfirmáció fontos, és értékes dolog, éppen ezért tudni kell megbecsülni az elért eredményeket, tisztelni azt, amit elsajátítottatok az elmúlt hónapok alatt. Sokszor, egye-egy kimerítő előkészítő óra után, alig hogy kifordulnak a gyülekezeti teremből a gyermekek, már az ablak alatt hangos szóval fogadkoznak: csak egyszer legyen vége a konfirmációs előkészítőknek, ők úgy bevágják a szekrény legeldugottabb zugába a Heidelbergi Kátét, hogy soha többet ne találják meg. Más gyerek szándékosan megrongálja otthon, abban a reményben, hogy az így használhatatlanná tett könyvecskéből többet nem kell tanulnia. Annál nagyobb a csalódása, amikor szembesül vele, hogy a következő kátéórán a lelkésztől ajándékba kap egy teljesen új példányt. Olyat is hallottam már, hogy valaki elégette a Kátéját, mert azt hitte, ha a sajátját elpusztítja, akkor az olyan, mintha magával a hitvallással számolt volna le végérvényesen. Sajnos a gyermekek, akárcsak a felnőttek, hajlamosak sokszor olyasmit elkövetni, ami meggondolatlanságukról tanúskodik.
A jutalomnak csak akkor van értéke, ha az a jutalom teljes. Amikor ezt a kifejezést halljuk, hiszem, mindannyiunkban felmerül az a helyes gondolat, hogy ez „a jutalom nem a mi érdemünkért adatik, hanem kegyelemből” (HK 63). A kegyelmi jutalmát pedig semmiféleképpen nem lehet kiérdemelni, még csak a jól végzett munka gyümölcsének sem tekinthetjük. Így lehetséges az is, hogy a konfirmáció alkalmával egymástól eltérő képességű gyermekek egyaránt megfelelnek a „kikérdezés” során, és egyformán részesülnek az áldásból is. A jutalom ajándék, a jutalom nem teljesítmény-alapú. Részesedjünk benne mi is! Ámen.
Kulcsár Árpád
Értarcsa
Értarcsa