RégIKÉ-sek találkozója Székelyhídon

“JÉZUS A MI OLTALMUNK, ERŐSSÉGÜNK...”, azaz SZÉKELYHÍD-IKE 23. 

 

A fenti felírat fogadta 2013. március 8-án az egykori, valaha volt RégIKÉ-seket a székelyhídi ifjúsági ház gyüléstermének fekete tábláján. Az esemény, melyet a mai IKÉ-sek álmodtak és valósítottak meg Rákosi Jenő nagytiszteletű esperes támogatásával, az egykori, 1990 januárjában alakult és akár csak egy kis időre IKÉ-s tagokat szólította meg, akik, - ha csak “egy órára” is - munkások voltak az IKE szőlőjében. Az előbbi hasonlatot a vasárnap, március 10-i szolgálat alapigéjéből véve, mely prédikáció a szőlőmunkásokról szólt, melyben ki-ki napszámos volt egész nap, vagy csak déltől, de átértelmezve az IKE-tagokra, ki-ki mikortól vagy épp meddig volt IKE “szőlőmunkás.”

A péntek esti találkozót izgatottan várták régiek - újak egyaránt és a bemutatkozások, ismerkedések után esperes úr igei bevezetőjében osztotta meg gondolatait (János 6,68-69), bízva abban, hogy a RÉGIKÉ-sek példája, lelkesedése talán jó hatással lesz a mai ifjakra, egymás hite által épülve és építve Anyaszentegyházunkat. A virtuális világból kilépve, de annak segítségével szerveződve sokan meghallották a hívó szót és tehetségük valamint elfoglaltságuk függvényében - Dunakeszi, Budapest vagy sorolhatnám tovább - a szélrózsa minden irányából, ki-ki igyekezett “haza”.

Jó volt találkozni a kezdetek-kezdetétől vagy később bekapcsolódó tagokkal, de a mai fiatalok jelenléte is figyelemre méltó, mert a mai, modern világban még vágynak igényes, értelmes közösségbe, mely többet ad, mint a felszínes világ, vagy a ma oly divatos virtuális kapcsolatok. Emiatt is volt üzenet-értékű az Ige, hisz ugyanúgy, mint nekünk egykoron péntek délutánok, kórustalálkozók vagy szolgálataink egy-egy ünnepen, a mai fiatalokat is odavonzza, mint egy mágnes és igazzá lesz Simon Péter válasza: “URAM, KIHEZ MEHETNÉK? Örök életnek beszéde van tenálad.” Régen könnyebb volt, a mi közösségünket még nem vonzotta annyi program-lehetőség, internet, TV-csatorna, stb... MI voltunk egymásnak és Jézus volt nekünk a középpont... azáltal a kis közösség által váltunk azokká, amikké, vagy lettünk teljesebb Emberek, ki-ki a maga helyén. Jó volt együtt énekelni a régi IKE-himnuszunkat, mely a maiaké is: “Jézus a mi oltalmunk...” és látni, hogy a számunkra oly kedves énekek a mai IKÉ-seknek is kedvesek. Gyermekekké váltunk a saját gyermekeink között, úgy énekeltünk a régi “kiskántorunk” vezetésével és maiak gitárkíséretével, mintha soha nem hagytuk volna félbe azokat az IKÉ-s éveket.

Levonva a következtetéseket, nemcsak voltunk, mai napig IKÉ-sek maradtunk a lelkünk legmélyén, akármilyen hosszú vagy kevés ideig is járt valaki e közösségbe nem szünt meg más lenni, mint Isten egykor elhívott, megszólított gyermeke, legyen már akár lelkész, ifjusági vezető, vallástanár, tanító, kántor vagy képzőmüvész, családanya vagy apuka...vagy épp párját kereső árva madár. Pénteki találkozónk koronájaként, vasárnap a még itthon maradottak négy ének erejéig talán sikerült magörvendeztetni gyülekezetünket, mint régen, mikor még mi is fiatalok voltunk. Abban a reményben váltunk el, hogy akik most nem tudtak jelen lenni, vagy épp a világ másik felén találtak menedéket, a júniusi újabb találkozóra megpróbálnak elérkezni. Sajnos olyan “kicsi” IKÉ-sünk is van, aki már csak fentről figyel bennünket csillag-szemeivel, ugyanazzal a lelkesedéssel, amivel még annak idején nővérével odalopakodott közzénk, pedig még nem is konfirmált...

Addig is, az itthon maradottak nevében, RégIKÉ-s zárt csoportban egymást tovább értesítve, hívogatva igyekszünk már most szervezni a következő találkozót, melyre talán egy szombati napon kerül sor, hogy IKÉ-sből lett lelkészeink is elérkezhessenek, s a messzebbről jövők, dolgozók is ideérjenek.

Isten áldását kérve családjainkra, gyülekezetünkre, Isten veletek, viszont látásra.